Elöljáróban annyit, hogy ez most egy elég hosszú poszt lesz, de cserébe igyekszünk röviden – helyenként egészen szakbarbár módon – írni a sörökről. A szubjektív nem a legjobb szó, de az első, ami az eszembe jut.

Eddig azt hittem, hogy nem szeretem a saison-t, mint műfajt. Megiszom, mert ugye művelődni kell, meg persze szezonális is, de amint letudom, rohanok vissza a kedvenc típusaimhoz… Erre most jön a Saison Dupont és mindenre rácáfol. Frissít, de nem amolyan üdítő jelleggel, hanem igenis tiszteletet követelve, mégsem terhelve. Bármikor, bárhol megiszom első sörnek! Abszolút kedvenc persze soha nem lesz, de ez már az én hibám, nem az övé.

Ha valaki arra gondolna, hogy elsőre belenyúltunk a tutiba, az nem jár messze az igazságtól, mert ezek után az asztal jobb oldalán lévő Tripel Karmeliet-et egész hétvégén emlegettük. 8,5%-os apátsági tripel, de szinte fel sem tűnik (sem a típus, sem az alkoholtartalom). Életünkben nem ittunk még hasonlót, komplexitásában lenyűgözött; gyümölcsös, telt, érett, de közben könnyű. Nem tolakodó, de emlékezetes. Mestermű – ezért jöttünk!

Lelazítottuk magunkat egy Leffe Ruby-val, nna, nem azért, mert olyan sokat vártunk volna ettől a darabtól, csak vicces volt, hogy minden boltban legalább 6-7 féle Leffe állt a polcokon, így éltünk is a lehetőséggel. 5%-os édes gyümölcslé, se több, se kevesebb.

Sok vizet nem zavart a Cochonnette, bár a címkéje alapján sokkal komolytalanabbnak tűnt ez a 9%-os belga ale. Vártuk, hogy csak megérzünk valamit a korianderből, vagy a narancshéjból, de inkább csak kuszán fűszeresnek tűnt. Nem volt rossz, fogunk még vele próbálkozni.

nemén: – szerintem inkább gyümölcsös, mint keserű
én: – szerintem inkább keserű, mint gyümölcsös

A legjobb belga IPA amit ittunk. (Tudom, tudom, pohárba kellett volna kitölteni, de nem szerettük volna az egész hétvégét végigülni, így sörözés közben azért bejártuk a várost…) A fekete IPÁ-kkal csak újabban kezdtem ismerkedni; alapvetően tetszik a stílus és bár inkább „normál IPA” párti vagyok, egy eXcalibur-t bármikor hajlandó vagyok leverni. Bármikor. A hétvége egyik csúcspontja.

A Flying Dog Pearl Necklace Oyster Stout-ja métereket ver rá száztíz gáton. Ugyan nem veri le a gátakat, de a célfotóra épp, hogy csak felfér. A Ratebeer szerint csak 92-91 arányban kap ki a belga osztrigás stout, de szerintünk van ez a különbség 10 pontos is.

Az este tévedése. Kézműves is, IPA is, de itt lett először gyanús, hogy a belgák nem tudnak jó IPÁ-t csinálni. Tudom, hogy pohárba ki kellett volna tölteni, nyilván hidegebb is lehetett volna, de akkor se tudnám szeretni ezt a szőkét. Érdekesen indult, de a végére szenvedés lett belőle.

Ha már ott voltunk, csak ittam egy Stellá-t is. A magyar licenszverzióhoz képest kíváncsi voltam, mennyiben lesz más… Hát más volt. És nem jó. Abban sem vagyok biztos, hogy jobb, mint a hazai klónja! (Mondjuk erről csak úgy tudtam volna teljesen megbizonyosodni, ha ott van velem abból is egy dobozzal. Szerencsére nem volt.) Félreértés ne essék, nem volt vállalhatatlanul rossz, sőt, volt némi bája annak, hogy a brüsszeli napsütésben egy ilyen korsót emelgetek, de ez a szituációnak szólt, nem ennek a sörnek.

Jöhetett hát egy másik kinti „kommersz”, a Chimay Blanche. Tipikus fűszeres belga, ellenben nagyon könnyen iható, nagyon jó apátsági sör. Külön jól állt neki a kontraszt, hogy nem valami más tripellel együtt ittuk, hanem egy Stellá-val!

Bárcsak itthon lenne lehetőség a sarki ABC-ben 2013-as Tripel Hop-ot venni €1,98-ért. Az hagyján, hogy Budapesten is kifizetnék ezért a limitált kiadásért ennyit (minden évben más komlóval készítik a Tripel Hop-ot és aztán csak a készlet erejéig elérhető), de kinti viszonylatban ez kiemelten olcsónak számít. Bár már volt szerencsém hozzá, most sem hagyhattam ki: okos, telt, komlós.

A belga Primátor 24. Nem büntet annyira, mint cseh kollégája – se ízre, se erősségre -, de hasonló élvezetet nyújt.

A Gordon Finest Scotch sikerén felbuzdulva bevállaltuk a Platinum-ot is. Hiba volt. Alkoholos, nehéz, de közben ízetlen, lényegében vizes. (De nem úgy, mint a Guinness.)

én: – az utazás mélypontja
nemén: – simán meg lehetett inni… a Blondine IPA például nagyobb csalódás volt

A Delirium Tremens világos, fűszeres, izgalmas illatú, belga ízvilágú. A Nocturnum ehhez képest sokat küld kívánatos barna színével, de ízében keveset vállal. A Delirium Red a mostoha kistestvér; az ártatlan külső és a gyümölcsszörpös íz mögött magas alkoholtartalom bújik meg. Már látszik rajta, hogy jobb csaj lesz, mint a nővérei, de még túl fiatal ahhoz, hogy fantáziáljunk róla.

Az első próbálkozásunk a Troubadour-ral jól sikerült! Az Imperial Stout-ja egy kávés, édeskés remek stout. A Troubadour Westkust fekete ipája egy olyan IPA, ami stout akar lenni, de jól áll neki ez a kettősség. A Lupulus Hibernatus az előző kettő keverékének bizonyult. Azért kíváncsi vagyok, ha magában isszuk, mit tudott volna mutatni ez az erős belga ale!

A L’Alchimiste Eisbock nem hagyott mély nyomokat. Édeskés, erős. Ezek után vállaltuk be a Kis Delirium Bár itallapjának legerősebbjét, a 10%-os Struise T.H.R.E.E-t is. Az első benyomás egyből az, hogy nagyon alkoholos! Tokaji aszú illatú, szőlős-whiskey-s ízű. Büntet. Jól csúszott mellé a Guillotine Bitter! IPA jellegű, könnyen iható, lehet, hogy csak az előzmények után, de egyáltalán nem tűnt erősnek a maga 9%-val.

Itt egy kicsit megtört a profi lendületünk, mivel összebarátkoztunk Greggel és Kristinnel Chicago-ból. Hatalmas sör-őrültek, előbbinek BREWHEAD volt az ujjaira tetoválva, utóbbinak egy vigyorgó komlófej a csuklójára; őket sem az Atomium vonzotta Brüsszelbe.

A Queue de Charrue Rouge egy 8,7%-os szörp, ami a kelleténél jóval gyümölcsösebb. A La Rulles Estivale-t a ház ajánlásával ittuk. Fű ízű, utólag kicsit értetlenkedtünk is, hogy egy ilyen helyen pont ezt javasolták… Kellemes volt, de nem kifejezetten az a sör, amit ajánlanék. Újdonsült barátainkkal közben kitaláltuk, hogy menjünk át a Nagy Delirium Bárba, így a Hommel Extra Dry Hopping-ot már csak lerántottuk (fogalmunk sincs milyen volt) és a Pisilő Kislány érintésével (nem szó szerint) egyből egy három szintes tömött söröző közepén találtuk magunkat.

A 2400 elérhető sörből előbb egy Bersalis Triple, majd néhány Chouffe Houblon Ipa került a kezeink közé, utána pedig mintha egy Dupont Monk’s Stout és pár Monkey Paw Rich Man’s IPA jött volna. Aztán egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a külvárosban álldogálunk bagettbe töltött gyrost és sült krumplit majszolva. Az estének hamarabb vége lett, mint gondoltuk, de az előzmények ismeretében ez azért valahol borítékolva is volt.

A Cantillon sörfőzdét és múzeumot nem hagyhattuk ki! Érdemes lenne egyszer erről is írni, de – azon túl, hogy önálló posztot érdemelne – már így is kezd elburjánzani a terjedelem, így szigorúan az itt kóstolt főzetekre koncentrálunk. Egy éves Lambic-kal kezdtünk, a spontán erjesztés miatt ez elvileg minden évben más: savanyú, inkább fanyar, alig szénsavas, szinte üdítő jellegű. Másnaposan kimondottan jól esett!

A következőkben is folytatódott a lambic-vonal, a Cantillon Rosé De Gambrinus málnás volt színében, illatában és ízében is (meglepő módon a málna miatt). Alacsony alkoholtartalmú, a gyümölcs minden próbálkozása ellenére sem tudott felülkerekedni a savanyúságon.

Geuze-t is mindenképpen kellett kóstolnunk, ez 1, 2 és 3 éves lambic-ok keveréke, mely az üvegben nyeri el végső szénsavasságát. Aszús illat, fanyar íz, ami a végére átcsap keserűbe. Mindkettőtől kirázott minket a hideg, de nem azért mert annyira rosszul estek volna, egyszerűen ennyire meglepő volt ez a fajta ízvilág.

A belga Kumburák. Ez jutott mindkettőnknek elsőre eszébe. Nyilván, ha egymás mellett isszuk ezt a belga ale-t, meg az említett cseh pilsner-t, nem jutunk ilyen következtetésre, de ilyen távolságból könnyű a nagyvonalú asszociáció.

Talán a Leffe Ruby-nál is sikerült lentebb adnunk ezzel a gyümölcslével. Másnaposságra jó volt. Másra nem. Nyomokban sört is tartalmaz. Mondjuk nem számítottunk sokra tőle és ennyit is kaptunk… Nyilván ezzel a darabbal, meg a 3,5%-kal a célcsoportot a nem sörivók képzik.

Annyi helyen láttuk a Vedett reklámanyagait, hogy mindenképpen rá kellett mennünk. Mivel nem sörszaküzletekben, vagy kurrens sörbárokban találkoztunk a márkával, hanem közértekben, büfékben, ezért hatalmas várakozásaink nem voltak. Lehet, hogy a túlzottan alacsony elvárások, vagy a mellé fogyasztott remek fish & chips miatt, de nagyon kellemesen csalódtunk ebben a belga búzában. Friss, citrusos, könnyű – mindent megadott, amit egy búzasör adhat.

A posztindító Saison Dupont Vieille Provision annyira pozitív benyomást tett ránk, hogy nem haboztunk sokat a St-Feuillien Black Saison berendelésénél. Kissé nehéz, kifejezetten jó, mégsem múlja felül az előbb említett saison-t.

A St-Feuillien Belgian Coast IPA ismét bizonyította (a Blondine, vagy a Chouffe Houblon után), hogy a belgák nem tudnak jó ipát csinálni. (Nyilván az IPA számomra amerikai típusú ipákat jelent, ezért nem tudom megfelelően értékelni ezeket a darabokat… Talán az lenne a helyes fogalmazásmód, hogy a belgák nem amerikai típusú ipát csinálnak.) A fekete ipákra persze egy szavam se lehet, de a St-Feuillien ipájával nem tudtam megbarátkozni! Nem volt szenvedés, de már a felénél azt kerestem, hogy mivel tudnám folytatni az estét.

A Troubadour-ban egyszer sem kellett csalódnom a hétvége folyamán! A Magma hivatalosan egy dupla IPA, valójában viszont olyan, mint – képzavarral élve – egy erősen alkoholos APA, egyszerre könnyű és testes. Gyönyörű, sötét, borostyános, masszív habbal.

Ha már Dupont-tal kezdtünk, hát azzal is fejeztük be… Mondják, hogy kétszer ugyanabba a folyóba nem lehet lépni, de ha patakokban folyik a sör, inkább ebbe lépünk! Jócskán próbára tett ízlelőbimbóink meghálálták ezt az utolsó szerencsés választást. A ‘bio’ felirat sem tudott szerencsére eltéríteni a Biere de Miel-től… Gyümölcsösen füstös, hivatalosan saison, miközben van benne egy olyan virág-virágpor csavar, amit sörben nem éreztünk!

A papírforma szerint 34 különböző sört kóstoltunk, de persze van amire nem emlékszünk (ne haragudj kedves Hommel Extra Dry Hopping), van amit nem teszteltünk „tudományos alapossággal” (mondjuk a Bersalis Triple), ami nem belga, az alapból ki is esett (lásd az amerikai Monkey Paw Rich Man’s IPA) és olyan is akadt, amit ugyan ittunk, de írni teljesen felesleges lett volna róla (Jupiler)… A végszó az, hogy teljesen kellemesen csalódtunk a belga sörkultúrában, hiszen nehéz, fűszeres apátsági sör túladagolásra számítottunk, ehelyett rátaláltunk egy csomó játékos saisonra, fekete ipára, amiket nem csak a megismerés izgalmában, de a szürke hétköznapokon is szívesen látnánk a poharainkban.