Úgy alakult, hogy a múlt hét végén még sütött a nap. A Margitutcakilencben mini sörfesztet tartottak, és csapra került az Esti Mese nevű új brown ale. Egyiket sem ismertem még túl közelről, így a kellemeset a hasznossal összekötve (meg a csajomat a hajánál fogva húzkodva) elindultam megnézni a tényállást.

Rendes sznobként érdekelnek a hagyományos sörfajták (amikhez nem értek) és persze hagyományos maláták (amihez főleg nem értek). A brown ale-lel még csak kétszer találkoztam, az egyik picit jobb volt (Newcastle Brown Ale), a másik kevésbé (Legenda James’ Brown Ale), így a harmadik alanyra várt, hogy eldöntesse velem: akarok-e brown ale-t inni még az életben?

Röviden: akarok.

Hosszabban: a sör karakteréről, szakmai tudnivalóiról már írtak itt, sőt vak-tesztelték is itt, így inkább a benyomásaimra hagyatkozom, és közben elszórok néhány szakkifejezést.

A sör maga gyönyörű sötétbarna, fényben vörösesbarna színű. Olyan krémes és finom hab, amivel eddig csak stoutoknál találkoztam. Könnyű ivású, nincs nagy teste, kellemesen itatja magát. Diós, csokis, olajos – zöldet, komlót nem igen érezni. Személy szerint a bajor/cseh dunkel/tmavy vonal kicsit kifinomultabb alternatívájának tudom elképzelni, ami ősszel pont kellemes, de ha jön a hideg, akkor váltani kell egy jó porterre, vagy baksörre.

esti mese habbal

Nem mondanám, hogy örökre a rabjává tett a stílus, azt sem, hogy villámcsapásként világosodtam meg a sörtől. De jól éreztem magam vele. És tudom (sejtem), hogy pont ezt a legnehezebb megcsinálni: egy faxni nélküli, hagyományos fajtát megtölteni tartalommal és talán egy kis egyéniséggel is.

Hogy a sör miért működött tökéletesen? Mert jó volt a Margitutcakilencben üldögélni, nézni a sürgölődő árusokat, érezni a birkapörkölt alatt pattogó tűz illatát, élvezni az utolsó napos őszi délutánt. A sör tökéletes kiegészítője volt a pillanatnak.

Egy sörsznobnak ennél több nem kell.