Foghatnám valami hangzatos magyarázatra, hogy kissé aktualitását vesztette a dolog (a nyári és az őszi Főzdefeszt közé időzítettem szándékosan ezt az írást), de az igazság az, hogy egyszerűen megcsúsztam ezzel a monstre poszttal. Viszont elég jól dokumentáltam a 7. Főzdefesztet, így tartozom magamnak annyival, hogy bő két hónap késéssel ugyan, de – még a 8. előtt – megosztom a tapasztalataimat.

Új helyszín, Metapay, idén is kígyózó sorok, némi káosz, Street Food show – ezekről itt NEM lesz szó. (Elfogadtam, kibírtam, kiálltam, megszoktam, nem ettem.) Praktikus szempontokat is figyelembe véve próbálom rövidre fogni mondandómat (ahogy a blog eddigi legtöbbet olvasott írásakor is tettem), illetve köt a forma is, elvégre mégiscsak a Kritika rovaton belül foglalkozom az eseménnyel, pontosabban a sörökkel.

Céltudatosan Armando Otchoánál kezdem a Hopaholic ipával és meg is szavazom egyből a Főzdfeszt sörének. Telt, édes, hihetetlenül komlós és annyira jólesik, hogy nem szokásom ugyan, de egyből kérek még egyet. A fesztivál ideje alatt aztán random módon vissza-vissza látogatok, hogy még egy korsóval kapjak ebből a legkevésbé sem kommersz ipából. Telitalálat, 100 / 100.

Az erős kezdés után a jászdózsai Köleses sörrel kooperált ArmBandusz kipának esélye nincs; keserű ipa, de annyira, hogy nekem is túlzás. Grapefruitot vélek felfedezni benne, alapvetően jó, de a Hopaholic után – ez most viccesen hangzik – erősen egydimenziós.

A Hopfanatic Tsunamiját mindenképpen kóstolni akarom, amíg el nem fogy, így hozzájuk vezet a második utam. Nem szoktam rugózni az árakon, csak tényként jegyzem meg, hogy 400 forint / dl, de akkor is korsóval iszom (alapvetően mondjuk nem is árulnak belőle fél litert, de aztán megegyezünk), hogy érezzek is valamit, ne csak a felszínt kapargassam; kávés, bourbonös, édes és zsibbaszt – a magyar Tokyo*. Egy igazi imperial stout, ami nem hazudtolja meg önmagát.

BodzIpával oldom a feszültséget (mintha a Tsunami nem simította volna ki a vonásaimat), egy nyári ipa, kellemesen keserű, nem nehezedik, de a bodzát sem érzem annyira. Nem lesz a kedvencem, de egy laza sör.

A RothBeer Bakancslistájára azóta fenem a fogamat, amióta hírét vettem a készülő sorozatnak, de a 01-es kiadás egyből csalódás. Jó ez, és persze imádom a Távoli Galaxist, így ezt sem húznám le, de a felhasznált sorachi ace komló valahogy nem tesz jót ennek a sörnek. Van valami fura, lekerekített mellékíze (egyesek szerint kapros, mások szerint gyógyszeres), amit nem tudok szeretni.

Füstös láger, semmi más – legalábbis számomra nem nyújt többet a Sir Smoke-A-Blond.

Sajnos lemaradtam a Horizont sörök 2 nappal korábbi premierjéről, de szerencsére sokat azért így sem kellett várnom a tesztelésre. Barackosan gyümölcsös, kissé keserű, jópofa nyári sör a Horizont IPA, ami elsőre ugyan nem győz tökéletesen meg, viszont így a nap végén nem is mondanék le róla. Annyiban maradok magammal, hogy próbálom még, mert érdekel, mit tud.

Ha már a Horizonttal zártam az első napot, a Horizonttal is indítom a másodikat. A Japán Búza savanykás, de nem búzásan citrusos, sőt, nem is citrusos. Kissé füstös, a sorachi achi komló miatt pedig kerek, gyógyszeresen keserű. A márka eredeti koncepciója, hogy „érthető” kézműves söröket készítenek nem csak az ínyencek számára, ezzel ellentétben szerintem ez egy komplex sör és – nem állítom, hogy rossz – nekem nem jön be (ez továbbra sem az én komlóm).

Maradunk Japánnál a következő Kaltenecker – Bay Brewing Yokohama kooperációval; a Suzuki India Pale Lager lágerként alsó erjesztésű, de ipaként lett komlózva, ezért az IPL megnevezés (vagy ízlés szerint Strong Pale Lager, illetve Imperial Pils; mindegy is). Frissít, üdít, igazi nyári csobbanás. A keserűsége nagyon kellemesen levezet, nem nehezedik a legkevésbé sem. Menő.

Szétédes, csajos, szirupos; a Stari Grapefruit Búza alaposan igénybe veszi az ízlelőbimbókat. Másnaposságra menő lehet.

A Hámori Banán mindig jólesik, sosem mulasztom el egyik Főzdefeszten sem. Lelazít, üdít, feldob – nincs mit túlmagyarázni rajta. Ennek apropójából került a Hámori Birsalma is az asztalra, ami viszont egy hatalmas tévedés, illatra is rossz, ízre pedig még rosszabb. Senkinek sem lenne szabad innia. Tényleg nem.

A Kolibri táncol a gyümölcsös és a keserű IPA között, britesen keményvonalas, kellemesen laza, de nem könnyű. Bármikor innám, pedig nem az a szét-IPA, amit imádok.

A Medvetánc egy gyömbéres ale, ami kissé fröccs jelleggel bír. Nyárra tökéletes ez is, de semmiképpen sem geil, hanem egy igazi sör (a legkevésbé sem olyan, mint Sörapu Narancsos-mézes Gyömbérizéje.) Csavar kissé a gyömbéres vége, jólesik nagyon. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért vizesnek érzem, de ezzel nem lehúzni akarom, csak jelzem, hogy ha kicsit töményebb lenne, 10/10-et adnék rá! Összességében ez egy elég jó kör volt.

A Hara’Punkos srácok egy saisonnel készültek erre az évre. A Monkey Funky Yeah szerintem nem mindenkinek fog bejönni, én mégis azt mondom, hogy eddig ez a legjobb sörük. Színre aranylóan homályos, állagra sűrű, ízre kissé fanyar. Narancsot, illetve grapefruitot vélek felfedezni benne, de nem viccel, ellenben jólesik. Adom.

Az Ikkona Red IPA egy édes vörös ale, ami billeg az IPA és az IRA (India Red Ale) között. Az édesség után csak egy leheletnyi keserűség jön, jelezve, hogy a készítők ez előbbinek szánták. Kellemes volt, de nagy nyomott nem hagyott.

Végre van újra Kelet Indiai Társaság, le is csapok rá gyorsan, de nincs katarzis. Olyan régóta nem ittam, hogy talán túl sokat gondoltam bele… Okés, de a mezőnybe egyszerűen beleszürkül, semmilyen érzést nem vált ki belőlem, pedig a Legenda egyik zászlóshajójaként tartom számon. Persze az is lehet, hogy megütött a nap.

Akár így van, akár nincs így, de a Zip’s Saisonben sem vélek már felfedezni semmit. Jópofa, belga típusú búzasör érzetű – sőt, barackos – saison. Tetszik, talán egy fokkal jobban, mint az előző ipa, de nem mozgat meg. Feltételezve, hogy nálam van a hiba, gyorsan haza is szédülök, hogy a harmadik napra is maradjon kóstolni való.

Az Egy Milliárd Megawatt dupla ipa méltó kihívója lett a Hopaholic ipának.  Masszív, komoly, tisztelet parancsol; félúton van a klasszikus brit és a modern amerikai ipa között. Az Élesztő Sörműhely és Róth Zoltán kooperációjában hivatalosan a gyömbért kellett volna kiérezni, én mégis inkább pomelós-áfonyás jegyeket vélek felfedezni rajta. Ismét egy olyan hazai sör, amit innék rendszeresen. Pazar.

A Megawatt után a Tántorgó ParIPA kissé fémesnek – füstösnek tűnik. Zsibbaszt a keserűsége, amit alapból nagyon szeretek, de ez most nem ragad magával. Egyben van amúgy nagyon, de csak egynek jó.

A Pest CTRL viszont király. Krémes illat, sőt, szinte camamberes, könnyű nyári ipa; nem túl karakteres, de nem is egy tucatsör. Nem vitt mindent ez a kör, de kíváncsian figyelem majd azért a Hatodik Íz, illetve a Csupor jövőbeni munkásságát is.

A Hedon Credo – ami az egyik hazai vezető híroldal söre is egyben – ízre inkább ale, mint ipa. Ha üveges verzióban innám, még rá is lenne írva, hogy „ez nem egy IPA”, de ez csak arra utal, hogy a modern india pale alekkel ellentétben, ez a sör egyféle malátával és egyféle komlóval készült (hivatalosan SMaSH IPA, azaz Single Malt Single Hop India Pale Ale). Ha egy pubban van csapon, biztosan iszom literszámra, most viszont kicsit jellegtelen, melós sörnek tűnik.

A Kapucinus Bodzás Angyalkája elsőre érdekes, másodszorra dohos, pinceszagú. Ízvilágra narancsos-bodzás, valóban érezni rajta a virágot, a végére már egészen sziruposan. Csajos sör, és ezt nem rosszallásból írom, viszont nem Főzdefesztre való.

A Mézes Köleses Sör laza. Ennyi.

Egy igazi meglepetés a végére, ami utolsó pillanatban borítja a képzeletbeli élmezőny sorrendjét; Way to Amarillo. Komlós – körtés – gyantás – füves, annyi mindent érezni és közben mégis elegáns és visszafogott. Hihetetlenül jólesik a harmadik nap végére ez az APA jellegű single hop IPA. Anno a Prof Von Mannheim ipájuk nem volt rám ekkora hatással, de a Sörök a Möszjö Vödréből csapata belopta magát a lefújás előtti utolsó pillanatban a szívembe.

Lehet új a helyszín, kophat el a régi társaság, de amíg a hazai sörfőzők olyan söröket raknak le az asztalra, mint a Hopaholic, az Egy Milliárd Megawatt, vagy épp az utolsónak említett Way to Amarillo, addig a Főzdefesztnek mindig kiemelt helye lesz a naptáramban. Találkozunk ősszel!