Ezeket az ajtókat átkozottul jó sörök hagyják el, a legjobbak, amiket csak készíthetünk.
Tehetik ezt azért, mert ebbe a főzdébe minden nap átkozottul jó emberek, a legjobbak, járnak be.
Interjú #2 // Bakó Janó
2013 decemberében egy magyar srác Valenciából utazik 3000 km-t, hogy bekopogjon a BrewDog ajtaján azzal, hogy – mivel nem kapott visszajelzést a levelére, illetve az elküldött 3 sörére – akkor most itt van személyesen. A HR-es persze nincs bent, szóval nem marad más, mint a nagy hátraarc… Mire visszaér egy email várja, meg egy Skype interjú, január elején egy próbahét, február elejétől pedig a főzde állandó munkatársa.
A srácot Bakó Janónak hívják és mivel már egy éve él Skóciában, adta magát, hogy a Fenékig második interjúját vele csináljuk.
FENÉKIG: A BrewDogot kívülről jól véljük ismerni, elég sokat foglalkozunk a söreikkel is persze, de milyen belülről? Adj egy kis kapaszkodót, hogy milyen is ott dolgozni és a részese lenni…
JANÓ: KIBASZOTT JÓ!!! Már bocsánat az egyszerű megfogalmazásért de minek titkolni… Sokszor az emberek panaszkodnak, ugye. De hát panaszkodni mindig egyszerűbb (nem jobb, nem rosszabb, csak egyszerűbb). Szerintem pedig örülni a lehetőségeknek, a mindennapoknak, az az egyszerűbb!
Nyilván nagy a pofám azután, hogy Valenciában egy kicsi mikrofőzde-étteremből jövök, ahol az alkoholista, kokainfüggő ex-főnököm minden formában, fizikai-, és lelki szinten is teljesen kihasznált. Azután belecsöppenni a kutyaólba, hozzáértő, profi szakemberekkel melózni, akik a világ minden szegletéből vannak itt, csak a kráft söciért, az igazán szívet melengető… Tényleg mintha a „livingelném a drímet”, viszont a „lávingolást” néha kicserélném fákoffolásra a hop-pal kapcsolatban, amikor ez a rengeteg mennyiségű komló, amit csak el tudsz képzelni, mindent eltömít… De ez is szakmai tapasztalat, igazából most tapasztaljuk mi is ki merre – hogyan lehet minél jobb eredményeket elérni… A gyár az úgy nő, mint egy bolondgomba, amit Skóciából kifolyólag mindig eső táplál… Elképzelhetetlen , hogy elmegyek 10 napra nyaralni, és mire visszamegyek van valami új berendezés, új tank, új biszbasz, amivel lehet játszani, nagyon adja! Minden cimbinek azzal szoktam példálózni, hogy például tavaly ilyenkor (január 13-án), amikor kijöttem, akkor volt tíz 100 hektós, hat 200 hektós, nyolc 400 hektós és három 600 hektós fermentáló tartályunk (Valenciában négy 20 hektóssal bolondoztam, csak az összehasonlítás végett), illetve egy 100 hektós, egy 200 hektós és egy 400 hektós világos sörlétartályunk… Nos, egy hónapra rá, amikor kiköltöztem és beálltam a falkába, addigra érkezett egy puffer tartályocska a sörlé-forraló tartály és a whirpool közé két darab 400 hektós világos sörlé tartály, meg három 600 hektós fermentáló tartály még, mondom nebassz, itt nem cicóznak, az már egyszer tuti! Most összesen az előbb említetteken mellett összesen van tíz 600 hektós, meg kilenc 800 hektós tartály is és novemberben álltunk át a 7/24 órás munkarendre. A gyár növekedéséből kifolyólag rengeteg lehetőség van a szakmai továbbfejlődésre és előrelépésre is. Summa summárum, jó cucc itt lenni!
FENÉKIG: Ha már 7/24, akkor címszavakban, de összefoglalnád, hogy hogyan telik egy átlagos heted?
JANÓ: 4 nap meló 12 óra, aztán 4 nap OFF. Én az ászok részen vagyok, és a sörlé centrifugálásáért, szűréséért felelek; rohangálok mint pók a falon, mert itt sok ugye a részvényes, aztán ők ’’kibaszottul” sokat értenek a kráft sörhöz, úgyhogy majdnem mindennek söcinek kristálytisztának kell lennie! Úgyhogy miközben figyelek a centrifugára, segítek a srácoknak az ászokpincében a mindennapos teendők elvégzésében… Nekem igazából a munkahely a játszótér, ott érzem jól magam, ott vannak a barátok, a család, a nevetés, néha a sírás, csak a jó csajok hiányoznak, de nem lehet minden havaj, dizsi, meg napfény. A maradék 12 óra meg pikk-pakk eltelik, sajnálatos módon legkevésbé alvással, meg pihenéssel, de nem panaszkodom, majd kipihenjük magunkat a sírban!
FENÉKIG: Ekkora hajtásban mennyire tud a kreativitásod kibontakozni?
JANÓ: Azt jól ki lehet bontakoztatni a szabadidőben. A munkában viszont mindennek megvan a maga rendje és módja: előírások, receptek, a folyamatok elvégzése, stb…
Viszont van egy „Sabco” nevezetű kicsi csoda-masina, amivel 30-40 literes főzeteket lehet alkotni, nah, az az önmegvalósítás paradicsoma! Szabadidőnkben azzal szoktunk játszani. Ugye az alapanyagok adottak, aztán ami a csövön kifér… Én még nyáron csináltam Valencia emlékére egy valenciai rizzsel és szárított narancshéjjal egy a tököm tudja már milyen stílusú vörös alet, nah az olyan szörnyű lett, hogy az még hagyján, hogy én nem ittam belőle egy üvegnél többet, de amikor kiraktam az ingyé’ sörökhöz, még a lengyel palackozó arcoknak sem kellett… Az mi?! Csak az egyik ír munkatársamnak annak ízlik; annak viszont nagyon. De hát ezek az írek, azoknak minden szar ízlik, haha!
Most volt egy főzdén belüli háziverseny, arra egy amber allel készültem, amit gyömbérrel, datolyával, meg mazsival bolondítottam meg, szerintem viszi is a prímet! Én nagyon büszke voltam, illetve vagyok rá, csak 60 üveggel kellet volna palackozni, hogy induljak a versenyen… Én meg, amikor palackoztam, akkor már nagyon fáradt voltam, meg ki volt a faszom rendesen, itt volt a haverom is a Murphy azzal a hülye törvényével… Egy szó mint száz, nem az én napom volt, a palackozó állványra sem tudtam felerősíteni a sör-, meg a CO2 vezetéket, műanyag gyorskötöző hiányában. A karbantartók részlege be volt zárva, de nem olyan fából faragtak, hogy feladjam, füldugó zsinórjával erősítettem oda a vezetékeket; így sikerült egy dobozzal lepalackozni (20 üveg). Hiába írtam rá, hogy nem a mennyiség, a minőség… Majd jövőre megkapják a magukét!
Voltak nagyon ígéretes sörök a versenyen, az amerikai főnököm egy fantasztikusan finom, tökéletes sourt készített cseresznyével (ha minden jól megy, és nagyon remélem, hogy igen, abból csinálunk egy 100 hektós tételt is), a német cimbim csinált szarásig komlózott lagert, meg egy rauchbiert füstölt, lengyel paprika hozzáadásával. Jó cuccok. Angelo, a görög barátom dorian gyümölcs felhasználásával csinált valami fost, haha! Csak ő tudott belőle inni, de szerintem ő is ment utána a buzukit kidobni (de lehet az a Delhusa Gjoni nótától volt)! Én még a szagától is rosszul voltam… Sikerült elérnie a pontozáson -0,4 és -1,0 átlagértékeket, hahaha, szóval kreativitás bontakoztatásban nincs hiány!!!
FENÉKIG: Van -e valami izgalmas projekt, amin mostanság dolgozol?
JANÓ: Egy fasza, tökös underground szervezetet indítok útjának, amibe megpróbálom nemcsak a magyar, de a spanyol, illetve angol nyelvű barátaimat, sörös cimborákat, zenészeket, művészeket, tetoválókat, rock’n’roll csibészeket bevonni.
Egy vagány alapítvány, amit underground csajok – srácok tesznek a hátrányosabb helyzetű arcokért. Nem a pénzgyűjtésről szól, hanem hogy kinyissuk az emberek szemét, hogy tegyünk a másikért. Szórakozóhelyek akadálymentesítésétől kezdve, motivációs előadásokon keresztül, zenei rendezvényeken át, a mindennapi segítség-nyújtásról, az akcióról szól… A határ a csillagos ég, az egész „vagánykodás”, csak most kezdődik, jó helyen, jó időben, jó emberekért! Szóval tekerjétek fel a rádiót, televíziót, füleljetek, figyeljétek az esti hírekben, indul a Vagány Alapítvány a Hétköznapi Szuperhősökért (V.A.H.S.)! Egyelőre itt érhető el a projekt: vahsthirteen[kukac]gmail.com
FENÉKIG: Annyit már most megígérünk, hogy a V.A.H.S. alapítványról – ahogy lesz miről – mi is beszámolunk majd! Utolsó kérdés… Hol látod magad 5 év múlva?
JANÓ: Reményeim szerint addigra megtalálom a királykisasszonyomat, aki még bujkál előlem, elragadom a kis kacsóját, a fele királyságot, és boldogan, amíg meg nem halunk…
Szakmai szempontból reményeim szerint saját nedűvel fogom a boldogságot a nagyérdeműbe pumpálni és minden holnapután-kiskedden a Fenékig crew-val és a barátaimmal a Böiler nagysikerű Sördal himnusz „Gyerünk, gyerünk, megjöttek a részegek” refrénjét csordavokálba üvölteni… Az lesz a jó világ, haha! P.M.A forever!!!
Kritika #59 // De Molen Bitch Black Saison
Annyira hívogató volt a 0,75 literes palackja, hogy lehetetlen volt ellenálni a Bitch Black Saisonnek… A Brouwerij De Molen anno a Brood & Spelennel lopta be magát a szívünkbe, kb így örökre (100/100 pontos). Azóta volt már, hogy csalódtunk benne (hiába dicsérik sokan, a Vuur & Vlamnak például csak a füstje nagy), de mindig próbálkozunk más söreikkel is…
Szétdurva habbal indít, ami szinte végig megmarad. Meg nem mondanám, hogy saison, inkább egy vizesebb stout érzetét kelti… Kicsit savanykás, kicsit kesernyés, közepesen pörkölt. Visszafogottan indít, nem rúgja be az ajtót, a 9,5% jól elbújik (csak illatra érezni, hogy alkoholos, de akkor sem mondanám meg, hogy ennyire), a kortyérzet vége dohányosan száraz. Ízre kissé nugátos kezd lenni, de a közepénél sem érezni benne rétegeket. Kellemes, de a nagy üveg és a fadugó egy izgalmasabb sör képét mutatta, mint amilyen valójában… Rosszat butaság lenne róla mondani, írni pedig egyenesen hülyeség, de nehezen tudom elképzelni, hogy ez lenne bárkinek a nagybetűs KEDVENC. A végére haloványan, de beúszik egy kis keserűcsoki és elkezd belgás-saisonös jegyeket mutatni.
Lebeszélni senkit nem fogok róla, de ha egy ismeretlen kifejezetten ezt a sört ajánlja, miközben egy polc előtt topogtok tanácstalanul, az nem én leszek.
Funkciótlan Formás Fenék #23
Kritika #58 // Belching Beaver Peanut Butter Milk Stout
A fűszeres Milleren túl is kaptam szerencsére érdekes darabokat Amerikából, így a Böfögős Hód főzde Mogyoróvajas Milk Stoutjával tudom folytatni a tengerentúli sorozatot…
Amekkora habot ereszt, olyan gyorsan össze is esik. Nugát illatú, mogyorós ízű elsőre – sajnos nem mogyoróvajas a nevével ellentétben -, ahogy melegszik úgy jön ízében is a nugát… A végén egy kis pörköltség és diszkrét keserűség egyensúlyozza remekül ki ezt az 5,3%-os stoutot. Folyós, édes, nem nehéz, könnyen csúszik!
Kicsit poénra van véve, lásd a címke szövegét itt lentebb, de nem nevetséges.
We made this beer for fun, and it has become a local favorite. So we thought, may as well bottle some. This beer says, even hard working Beavers can play around once in a while. We hope you love it too. If you do, let us know on Facebook, if you don’t, call Troy directly and tell him. His head is getting just a little too big around the brew pad anyway.
Fasza kis sör, vanília fagylalttal ajánlják, de nekem valami sós (mondjuk egy jó Csipet – „a perecek Cadillac-je”) jobban menne hozzá, mert pörköltség ide, keserűség oda, azért eléggé édes. ‘MERICA, FUCK YEAH!
Kritika #57 // Stiegl Pils, Goldbräu, Paracelsus Zwickl, Weisse Naturtrüb & Pale Ale
Az egész éves hajtás után a karácsonyi időszak, ha másra nem is jó, legalább remek alkalmat ad arra, hogy olyan dolgokra koncentráljunk rá, amire az év során nem jutott annyi idő, mint amennyit szerettünk volna. Gondolhatnék az emberi kapcsolatok ápolására, vagy épp a pihenésre, ha már közhelyeket puffogtatok, de én a sörre gondoltam.
Így sikerült kibontani például a szeptember óta a hűtőben pihentetett Stiegl sorozatot… A salzburgi főzde büszke rá, hogy egy kis helyi vállalkozásból az elmúlt 25 évben „ausztria legnagyobb és legsikeresebb magántulajdonban lévő főzdéje” lett. Külalakban is próbálják őrizni a tradíciót, de persze minket elsősorban a belső tartalom érdekel!
Kezdésnek a Stiegl Pils szőke, áttetsző megjelenésű és egy olyan laza szerkezetű habot ereszt, ami viszonylag sokáig marad. Vizes és könnyen iható, de kifejezetten jólesik. Markáns íze van, már amennyire markáns íze lehet egy ilyen nagyüzemi pilseninek… Nem édes (mintha sós lenne), kicsit száraz és meglepően keserű; nyilván nem túr szét, de tény, hogy ez utóbbi tulajdonsága erősen jelen van.
A Goldbräu nevéhez hűen aranyló, a hab viszont hamar eltűnik róla. Lágyabb, édesebb, malátásabb, egyben jellegtelenebb is, mint az előző. Összességében nem rossz lager, de a pilsenivel ellentétben ezt nem innám rendszeresen.
A Stiegl Paracelsus Zwickl kőkeményen felült a retro-vonatra. Szűretlen lager (élesztősen palackozva), egy igazi helyi klasszikus… Nagyságrendekkel jobb, mint az előző Goldbräu. Opálos, zavaros, miközben ügyesen egyensúlyozik a fanyar és a keserű között. Kicsit savanykás, az alján pedig élesztős; izgalmas sokadszori kóstolásra is, de nem az a sör, ami a társaság minden tagját megnyeri egyből… Ha valakinek megjött a kedve hozzá, akkor a Kontár Komlókutató korábban már részletesebben is foglalkozott ezzel a sörrel.
A Weisse Naturtrüb telt, kerek, barackos, összességében korrekt búza. (Kíváncsi vagyok, hogy a Paulanert vajon legyőzné -e egy összekóstolásnál…) Szűretlen – színre még pár árnyalattal sötétebb az előző Paracelsusnál is – nem igazán lehet átlátni a folyadékon, az aljára ennek is szép élesztőréteg ül ki. Nem életem sörélménye, de bátran innám máskor is! Ha már egy bekezdéssel fentebb a retro került szóba, akkor itt már meg sem álltak az oldschool-ig. Szép.
A végére maradt az egyetlen 0,33l-es üvegű söre az estének, a Stiegl Pale Ale. Hiába értem én, hogy ez a nagyüzemi sör válasza a kézműves sörkultúra kihívására (a Mese Habbal bővebben már foglalkozott a Stiegl és a kézművesség ellentmondásával), ettől függetlenül a sorozat legjobb darabja… Úgy külcsínben (elegáns címke, a nyaki címke alufóliás, az üveg nyomva van), mint belbecsben. Lelkesedni nem fogok érte, de több, mint rendben van. Borostyános színű, lekerekített ízű, enyhén édes, ale-es, finoman keserű, frissít, telt. Ár-érték arányban is teljesen rendben van; nem bánnám, ha itthon is lenne egy ilyen bárhol elérhető középutas megoldás a nagyüzemi sörök és a kisüzemi darabok keresztmetszetében.
Hiába. A sógor kertje mindig zöldebb. Persze csak a Stiegl miatt senki ne rohanjon egyből Ausztriába! Viszont, ha amúgyis mennétek oda, pár üveggel hozzatok a kedvenc sörbloggereteknek is… (És nekem is.)
Kritika #56 // Megmászni a Tátra csúcsait
Nemrég egy kedves meghívásnak tettünk eleget: a Pirítós Pubba voltunk hivatalosak a Kaltenecker sörfőzde jóvoltából. A blog mindkét szerzőjével képviseltettük magunkat, így alább a saját és THEBLACKHEARTKING szerzőtárs közös jegyzeteit lehet olvasni.
A Kaltenecker, vagy ahogy sokan ismerik a „rozsnyói sörfőzde” ’97-óta készít hagyományos és modern felfogású söröket a Felvidéken. Széles a repertoár, egyszerre készítenek a piac igényeinek megfelelő modern, felsőerjesztésű söröket, ugyanakkor törekvés az is, hogy felkutatva a régi, regionális recepteket visszahozzon valamit a már-már elfeledett, monarchia korabeli, vagy még régebbi hagyományos fajtákból.
Nem először ittunk Kaltenecker söröket, a Pirítósban is jártunk már többször, de most először kóstolunk együtt Szabó Péterrel, a pub cégvezetőjével, és Podjanek Györggyel, a Kaltenecker értékesítési vezetőjével. Ennek köszönhetően elég sok insight-ot kaptunk a sörökről, a főzdéről, az egész koncepcióról, ami a brand mögött van. Négy sörön mentünk végig, ebből kettő kifejezett újdonság, egy szezonális és egy korábbi kollaborációs sört ittunk.
A Ginger Symphony-val kezdtünk, és rögtön úgy éreztem, hogy ennél jobb kezdés nincs is és ezt aztán nehéz is lesz felülmúlni. Nem mondom, hogy tévedtem, de kicsit előreszaladva elmondhatom, hogy ez volt számomra a legemlékezetesebb. Ginger lagerről beszélünk, azaz egy hagyományos alsóerjesztésű sör, amibe rengeteg friss gyömbért reszeltek és a viszonylag ritka Bavaria Mandarina komlóval komlózták. Szalmasárga, kissé zavaros a külseje. Gyömbéres, száraz Canada Dry-os illat, és a komlótól narancs és mandarin illat mászik bele az orrunkba. (Nagyon adja, házifőzőként fel is írtam rögtön a komlót, egyszer valamit tuti elkövetünk mi is vele.) Könnyű test, finoman citromos héjkesernye, majd gyömbéres íz, pici csípősség, ami sokáig kitart, a végén egy kis lágeres élesztősség és keserűség. Nagyon jól iható, üdítő cucc, innánk mindennap üdítő helyett. Azért is írtam, hogy ez volt a legemlékezetesebb, mert nincs itthon hasonló sör itthon (a Medvetánccal tavasz óta nem találkoztunk, a többi gyömbéres pedig ale és kevésbé dominál a frissítő jelleg). Abszolút rendben van, abszolút újdonság, maximális pluszpont a minőségi csomagolásért is (ebben kiemelkedő itthon a Kaltenecker, én nagyon bírom az egységes, felismerhető megjelenést.)
Rögtön ezután egy könnyű IPA-val folytatjuk: a Primavera egy jól iható single hop IPA. Az Amarillo-val komlózott sört az olasz Zahre Beerrel közösen készítik. Írtunk már róla bővebben korábban, másodszorra sem változott a véleményünk, friss, fanyar IPA, a stílussal ismerkedőknek jó támpont, de nem különösen kiemelkedő darab. (Mondjuk, bárcsak ez a minőség lenne a sztenderd a hazai szcénában…)
Különlegességgel folytatjuk, jön a Tokaj IPA. Talán a tokaji brand ismertségét és érdekességét kihasználva lehetne valami jellemzően magyaros sört összehozni, egyelőre azonban nem érzem azt jól behatárolható karaktert, ami miatt mindenképpen kellene ezzel próbálkozni (legyen szó hordóban érlelésről, vagy akár aszús ászokolásról, mint ez esetben). A sör a Macik Winerynek köszönheti létét, a szlovák borászat szeretett volna új piacon bemutatkozni és a Kalteneckerben találta meg a társat ehhez. Tulajdonképpen egy teljesen jó IPA, a sör-bor párosítás nem mindig érezhető tökéletesen. Illatra rögtön kiugrik a fehérbor, egy kis mazsola, ha nem is nyomja le a virágos komlót, de egy szinten van vele. Világos arany szín, gyorsan tűnő hab. Most jön a lényeg: a kortyban rögtön jön egy frissítően savanykás, fehérboros íz, ami szép fokozatosan megy át komlós keserűbe. Nem tolakodó, frissítően fanyar. Aki csak inna egy jó sört, annak teljesen jó választás, aki fejtegetni szeretne, az mélázhat a rétegek között. IPA-nak jó, a tokajis vonal teljesen nem győzött meg: jelen van, de nem annyira jellegzetes, hogy egyértelműen kiemelje a többi közül. Izgalmas kísérlet a műfajjal, tessék kísérletezni vele és megmondani, Ti mit gondoltok, mert lehet, hogy mi nem tudtunk eléggé a komplexitását felfejteni! Muszáj mindenképpen elmondani, hogy ilyen prémium külsővel még nem találkoztunk, a címke tökéletesen hozza a boros analógiát, minőség, exkluzivitás, kiválasztottság érzet.
Végül karácsonyi sörrel zártunk. A Christmas IPA nem gejl, nem cukros, nem belga típusú karácsonyi sör, a Brewdog egyszerűen frissítő karácsonyi IPA-jához képest mégis inkább ezekhez áll közelebb. Sűrű, vörösréz színű IPA, az eddig kóstoltaknál vastagabb testtel, kekszes-malátás édességgel. Lomhán szénsavas, kicsit brit IPA-s jelleget kapunk. Jól iható, kellemesen zsibbaszt, abszolút jó lehet a fa mellett elüldögéléshez. Szerintem ez a legjobban összerakott sör az este kóstolásai közül, a legmaradandóbb azonban mégis a különlegesebb Ginger Symphony volt.
Több mint egy órát voltunk a Pirítósban, beszélgettünk még ízlésekről, pofonokról, árképzésről és sörritkaságokról. Baromi jól éreztük magunkat, megyünk még, várjuk a további szezonális újdonságokat. Bár a Tátra csúcsaira végül nem sikerült egyértelműen felmászni, látótávolságon belül van a cél. Továbbra is hibátlan minőséget várhatunk a Kalteneckertől, én még egy igazán nagy dobást néznék meg, valami mindent elsöprő sört.
Random #37 // Azért vagyunk itt, hogy sört igyunk…
„…és olyan jól éljük az életünket, hogy a Halál reszkessen eljönni értünk!”
Charles Bukowski mondata (Life Magazine, 1988) nem pontosan így hangzott el, de a lényeg ugyanaz…
We are here to drink beer. We are here to kill war. We are here to laugh at the odds and live our lives so well that Death will tremble to take us.
Programajánló #2 // Kis kitartás még Karácsonyig…
Aki szereti a Karácsonyt, annak jó hír, hogy alig 3 sörpremier és itt a Jézuska. Aki nem szereti a Karácsonyt annak jó hír, hogy van még 3 sörpremier hogy elterelje róla a figyelmet.

Monyo Brewing nyitóbuli via Sernevelde
Nem hogy sörpremier, egyenesen főzde premier! A Monyóban mutatkozik be a Monyó Brewing. Kíváncsiak vagyunk, főleg mert ennél több infónk egyelőre nincs arról, hogy mit várhatunk.

Bakker! Tudtad, hogy Bakker! premier lesz? via Hopfanatic
Kiss Tomi a Hopfanatictól már megint kavarja… Ezúttal a Legendával. Elég hülyén hangzik a duplabak és a duplaipa keverése, nem vagyok feltétlenül nagy híve mindig az őrületnek, de ezt azért megnézzük.

Madame Porter via Hedon
Újabb porter a múlt heti Teleporter után, ezúttal a Hedon bővíti a portfoliót, végre egy dögös barnával. Tali a Jónásban?


















You must be logged in to post a comment.