Izgatottan pattintom a kupakot, kíváncsi vagyok a Legenda mit tud felmutatni a BrewDog árnyékában. (Vagy mellett?) És egyébként is…. Miért volt szükség egy ilyen sörre? Hogy a Legenda bebizonyítsa, ők a magyar BrewDog? (Folyamatosan változó sörsor megvan. Követhetetlen újdonságok megvan. Saját pub megvan.) A válaszok szokás szerint a pohár fenekén találhatóak.

Illatra szinte ugyanaz mindkettő, könnyű, játékos, de nem műanyagosan, 2%-os „gyümölcsös sörösen”, hanem még épp kellő komolysággal. Színre a Dead Pony Club kicsit aranylóbbnak, sűrűbbnek tűnik.

Belevetem magam a BrewDogba, igen, itthon vagyok, ezt már szeretem! Nem is értem, hogy lehet 3,8%-ba ennyi ízt, ennyi érzést belerakni… De nem tudok teljesen rákoncentrálni, már annyiszor ittam – szerencsére – ezt a sört és annyira várom a hazait. Jöjjön a 4,5%-os Legenda Pony!

Az első kortynál még érzem a skót california pale alet-t a számban, így nem sok különbséget vélek felfedezni (nem képzeli senki, hogy vízzel öblögetek sörök között, vagy ilyesmi?!), csak a vége kicsit más. Vagyis más. Vagyis nagyon más.

Pony vs. Pony

Keserű. Először csak érzéssel, kissé furán, aztán nagyon elkap… Én bírom ezt a vonalat, de ami a kortyok után történik, az már kissé zavaró. Keresem rá a szót és akkor végre leesik: kovászosan keserű. És ez az érzés nem enged, mert csak marad és marad és marad és lehetetlenné teszi, hogy élvezzem a sört, mert amúgy jó lenne. De nem az, mert tudom, hogy a korty után (sőt, már közben is érezni vélem) mi történik majd. Próbálok szabadulni tőle, de nem lehet. Ez nem az a fekete IPA keserűség, amikor élvezem, hogy pont olyan sötét és keserű, mint az életem…

A Dead Pony Club ezek után már kimondottan édes a Legenda Pony-hoz képest, gazdagabb ízében is, de ami a lényeg, igazi megváltásnak tűnik.

Arra számítottam előzetesen, hogy a hazai majd egy kellemes, majdnem olyan jó mása lesz a skótnak, de ehelyett csak az igyekezetet érzem, meg azt, hogy elcsúsztak egy banánhéjon. Kóstolásra azért ajánlanám, de tartós szerelmek nem fognak születni.