Kritika #73 // MONYO Brewing Co. 60 Shades of Nelson Sauvin & Ahtanum

A filmes utalásokat továbbra sem nélkülözve ismerkedhettünk meg a MONYO Brewing Co. két új sörével. A premier hét órára volt meghirdetve és pontosan is kerültek csapra az újdonságok. (Nem előbb, nem később, pontban hétkor.) Számítottunk egy kis beszédre, félrevert harangokra, vagy bármilyen előjátékra, de végül is a sörök beszéltek a főzők helyett (Pein Ádám, a MONYO egyik alapítója azért szóval tartott minket).

Ezek egy folyamatos komlózású sorozat első darabjai, ahol a forralás során sörönként egyféle különleges komlót használtunk, amit 60 percig, percenként adagoltunk a sörhöz, megmutatva az adott komló összes tulajdonságát, árnyalatát.

60 Shades of Nelson Sauvinnal kezdtem. Kinézetre opálos-szalmasárga, illatra élesztős, erősen búzás, ezen belül is a bajoros vonalon mozog, a komlót itt nem is érzem. Őszintén szólva a búzasör nálam eléggé hangulatfüggő, viszont a sima ipa a legkevésbé sem. Az eleje búza, a közepe búza, aztán ahogy ez lecseng a felszínre tört a huncut kis komló. Nagy valószínűséggel megosztó sör lesz: a búzásoknak túl sok a keserű a végén, az ipás komló-rajongóknak az elejének a szegfűszeges édessége émelyítő. Ettől még persze mindig akadnak olyanok, akik az arany középutat járják…

60 Shades of Ahtanum & Nelson Sauvin

60 Shades of Ahtanum & Nelson Sauvin

A 60 Shades of Ahtanum megjelenése ale-es, mély-borostyános, az illata annyira durva, hogy már felmerül bennem, talán szamócalekvár volt a poharamban előzőleg. Újrakóstolásnál már nem jött ez annyira ki, viszont a felhasznált komló jellegzetessége annál inkább (az amarillos single hop ipákat idézi). Még mindig az illatnál maradva a bogyós gyümölcsök (málna, szamóca és erdei gyümölcsök) mellett enyhe boroshordósságot is érzek. Aki az orra alapján ítél meg egy sört, az csalódni fog, mivel az íze inkább a fanyar, hordós irányba fordul. Az elején még zamatos, a végén száraz-földes lesz, a gyógyszeres-kapros sorachi ace komlót is eszembe juttatva (mintha a betonút után a földútra tévedne). Nem rossz, de picit lágyabb befejezés jobban esne.

Hogy melyiket választanám a kettő közül? Az arany középutat. A sorozatnak pedig drukkolok, hogy fel tudjon nőni a Rothbeer Bakancslistájához!

Kritika #72 // Stone Brewing Company Stone IPA

Egy amerikai út során szereztem be, sokat tűnődtem, hogy mit hozzak haza, aztán egyebek mellet ennél a klasszikusnál tettem le a voksomat. A többiről is írok majd egy rövid beszámolóban, de először lássuk a Stone Brewing ipáját.

Stone Brewing Company Stone IPA

Stone Brewing Company Stone IPA

Gyönyörű mézszínű, opálos, nagy habbal, ami nem marad sokáig. Illatra kicsit kevésnek tűnik elsőre, de ha jobban figyelek, édeskés és komlósan ragacsos, le sem tagadhatná a típusát. Ahogy kortyolok érzem, hogy igen, ez az. A sokat ígérő címkétől és a hírnévtől pont ezt vártam. Kiegyensúlyozott sör, nincs túlbonyolítva, semmi felesleg (nem búzás, nem tökös, nem vaníliás – fittyfirittyes), ez a nagybetűs amerikai IPA. Kevésbé réteges, de ez korántsem nevezhető gyengeségnek. Virágosan édeskés, pici gyantássággal, aztán a közepén előbújik a hosszan kitartó visszafogott keserű, majd a végére enyhén száraz lesz. Nagyon könnyűnek tűnik, nem mondanám, hogy nehéz sör (pedig 6,9%), azt viszont igen, hogy ha Kaliforniában élnék, délutánonként simán legurítanék belőle párat.

Találkoztam már olyannal, ami jobban megfogott, de jól esik visszanyúlni az alapokhoz és nyugtázni, hogy sok flancolás nélkül is élvezetes lehet egy sör. Az ipák ideje nem járt le, hiszen egy jó sör mindig jó marad, sosem megy ki a divatból, ahogy „a kis fekete” sem.

Kritika #71 // Szent András Sörfőzde Monarchista

Prominens társaságba invitáltak minket ezen a szombaton, az esemény pedig nemes; a Szent András Sörfőzde új söre, a Monarchista debütált ma este (holnap pedig hivatalosak vagyunk egy régóta esedékes főzdelátogatásra is).

Monarchista

Szent András Sörfőzde Monarchista

Az Ogre sikerét meglovagolva készítettek egy másik típusú pilsenit; míg az előbbiben a komló dominál, itt a maláta. A helyiek ízlésének megfelelően inkább édeskésebb, lágyabb, kevésbé keserű. Könnyen csúszik, gyors lecsengésű, itatja magát, pedig 7%-os (ötöt nem tudnék leverni belőle egymás után, de azt se mondanánk meg, hogy ilyen magas az ABV.) Hivatalosan imperial pilsner.

Bécsi maláta, cseh és szlovén komlók és persze békésszentandrási víz… Innen a név. Nem szükséges annyira fejtegetni, mert nem annyira bonyolult. Színre vörösebb, állagra zavarosabb és testesebb a testvérsörhöz képest. A főzdén belül a munkaneve is annyi volt, hogy „pirosfejű ogre”. A párhuzamok itt aztán véget is érnek, nincs hidegkomlózva, nem fogják olyan mennyiségben készíteni, mint az Ogrét, sőt, csak 0,33 literes palackban lesz elérhető, ezzel is egy kicsit a nagy testvér fölé pozícionálva.

Színben és aromában még finomhangolás lesz, mire hivatalosan piacra dobják és ellentétben azzal, amit csapról kóstoltunk, egy szűrt verzió kerül majd a nagyközönség poharába. (A főzde saját bevallása szerint az Ogre debütálása után is közel 2 évig dolgoztak a jelenleg kapható formán.) Aki szereti a kiinduló sört, az nem fog csalódni, akinek kevés egy sima pilseni az elégedett lesz, a többi típus rajongóit meg úgysem lehet eltántorítani…

Kritika #70 // Pandulabeer / Zodiak Xmoke RIPA Campfire

Most, hogy van női szerzőnk is, végre több időm marad a férfias sörökre, úgyhogy boldogan bontom ki a PandulabeerZodiak Grabovsky Xmoke RIPA palackozott sörkoktélját, a Campfire-t. Az alapul szolgáló füstös-rozsos ipát eléggé bírom (ahogy jönnek ki az újabb és újabb batch-ek, egyre jobb lesz), sörkoktélokat viszont annyira nem szokásom ötösével rendelni (még soha nem ittam)…

Pandulabeer / Zodiak Xmoke RIPA Campfire

Pandulabeer / Zodiak Xmoke RIPA Campfire

A recept az Élesztő hátsó pultjának Frissítő Sörkoktélbárjában született, így ha már elfogytak az üvegek (a Neked Csak Dezsőben a cikk írásának a pillanatában még van), akkor itt még mindig lehet frissen csapolt sörből is kérni.

Illatra a citrusosság dominál, ízre, ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgokat, akkor azt mondom, hogy gyümölcsös sör 6,5%-os alkohollal, de még frissítően (egy vakteszt során azért nem keverném össze a Soproni Naranccsal). A füstösség épp, hogy kiérezhető, a rum pedig elnyomja a rozst. A grapefruit bitter jól áll neki (ez a leghangsúlyosabb az egész sörben), a hozzáadott rozmaringot viszont nem érzem. A korty végén jön az ipás keserűség, itt derül ki, hogy azért van benne anyag.

Bűnös élvezet, nem feltétlenül a sör-sznobok kezébe való, hanem azokéba, akik szilárdan meg van győződve arról, hogy nem szeretik se a kisüzemit, se a nagyüzemit (ha ez sem jó, akkor tényleg semmi). Hamar elfogyott és nem szégyellem, hogy ízlett.

Kritika #69 // O.K. Brewery Black Raven Milk Stout

Nagy az izgalom, legalábbis nálam. Mióta a Left Hand Milk Stoutját ittam, egyből szerelmese lettem, viszont sajnos már nem lehet itthon beszerezni.

Szóval a sör… Sötét. De nagyon. (Érzem, hogy ez egy gyönyörű barátság kezdete lesz.) A habja szép sűrű, barna, krémes, viszont elég hamar felszívódik. Illatra semmi extra, nem túl erőteljes, édeskés. Ízre enyhén kávés, de szerencsére nem nyomja el a sört. Másik szuper dolog, hogy nem csap át savanykás stoutba (pedig ettől tartottam), inkább megmarad édeskésnek, majdnemhogy szirupos. A végén kicsit szárazba hajlik, majd enyhén pörköltté válik. Szintén jó pont, hogy stout létére nem annyira nehéz, hogy egy este ne lehessen belőle többet meginni. Egyébként 5,3%-os alkoholtartalmú, már csak ezért sem nehezedik. Enyhén szénsavas – pont ami illik hozzá – alacsony nyomáson csapolják. A végén lévő szárazság mellett talán picit fanyar, ami teljesen jól áll neki.

O.K. Brewery Black Raven Milk Stout

O.K. Brewery Black Raven Milk Stout

Nem akarok elfogult lenni ezzel a milk stouttal, de ez az a sör, amit hiányoltam a hazai sörpalettáról. Még egy pici krémesség jöhetne bele, nem kell hogy elnehezítse a sört, csak egy leheletnyi. Összességében ez egy jól iható, kellemes, édeskés sör. Elég karakteres, hogy megmutassa magát, de nem annyira, hogy ne akarj inni még egyet.

Kritika #68 // BrewDog / Weihenstephan India Pale Weizen

Ha a világ legrégebbi főzdéje összeáll egy főzet erejéig az európai kézműves söripar zászlóshajójával, az már önmagában borítékolja a sikert. Sört már nem is kell főzni ehhez, elég csak a kooperáció ténye, egy príma koncepció (idézem lentebb), meg egy mutatós címke.

…a hagyományos és a modern sörfőzés tökéletes szimbiózisa.

BrewDog / Weihenstephan India Pale Weizen

BrewDog / Weihenstephan India Pale Weizen

A Weihenstephan és a BrewDog viszont sajnos le is főzte ezt a sört. Bár nem bánom, hogy megvettem és megittam, de attól ez még sok hűhó semmiért. Nem is ipa, nem is búza. Érezni a próbálkozást, de ez egyszerűen csak egy keserű búzasör, ami nem tudja egyesíteni a két stílus legjobbját, illetve meggyőzni a másik rajongóját. Kicsit keserű, kicsit banános (már búzásan-banános nyilván) és ennyi.

Igazán lehetne sűrűbb és testesebb, keserűbb és citrusosabb is! A két nagytól sokkal többet vár az ember; az India Pale Weizen tényleg csak egynek jó. Egyszer elsüthető poén.

Kritika #67 // Rizmajer – Hatodik Íz: Édes Élet

Csepel nem éppen az édes élet szinonimája volt eddig. Mondom eddig. Kimentünk és megkóstoltuk az Édes életet csapról, aztán ittunk még egyet, aztán vettük még kettőt és otthon is kibontottuk. Egyszer sem csalódtunk.

Az Édes élet a Rizmajer és a Hatodik Íz (Takács Péter) közös gyereke. Van benne minden ami egy stout-ba kell, bónuszként pedig a Rózsavölgyi Csokoládé extra minőségű kakaóbabja is került bele. Érezni is a törődést.

Éjfekete sör, fényben barna aurával, hatalmas világosbarna habja hamar eltűnik. Orrban száraz, a várt étcsoki és édesség helyett kávét kapunk, erőset, feketét, még éjjel is felébreszt. Könnyű, kissé szinte vékony test, pedig 6,5%-os az alkohol, jól ihatóan száraz, nem tapad, nem poros. Étcsoki, kakaó és kávé keveredik benne. Fasza, most megint megkívántam írás közben… Simán a legjobb magyar stout, legalábbis holtversenyben első helyre rakom a nagyon más típusú armando_otchoa Deep Throat mellé.

édes élet

Rizmajer – Hatodik Íz: Édes élet

Mellékgondolat: miért nem készítenek többen itthon stout-ot? Imperial stoutból már van egy csomó (de jó alig), a  ratebeeren a legjobb stout pedig még mindig a Csobánkai Fekete Bárány… azon kívül a Csupor ThermoStoutja (meg az Ördögi Angyal, kinek-mi) ugorhat be és kész. Pedig porterből például jól el vagyunk látva, konkrétan a legjobb magyar sör is az, de van király füstös, gyümölcsös, single hop baltic, belga stílusú próbálkozás, angolos, és vannak a hagyományos versenyzők, meg az újonc versenyzők. Miért van ennyi porter, miért ilyen kevés stout?

Kritika #66 // Skyland Sörfőzde Kaleidoszkóp

Két részes kritikában mutatjuk be a Skyland Sörfőzde legutóbbi két sörét. A név annyiban megtévesztő, hogy nincs szó valódi főzdéről, az otthon tevékenykedő László Gergelyt takarja. Az első találkozásunk minimum felemásra sikerült, a másodiktól sem fekszünk hanyatt, de egyet javít a megítélésen.

Essünk túl a sörön, mert maga a jelenség talán több szót érdemel. A minőségben széteső, túlgondolt stout után most egy egyszerűbb versenyző, egy IPA jutott nekem (igazából én kértem, hogy a másikról ne én írjak, mert én valószínűleg durvább szavakat használtam volna a kritikában).

Skyland Sörfőzde Kaleidoszkóp IPA

Skyland Sörfőzde Kaleidoszkóp IPA

Kitöltve nagy habot ereszt, ami egy-két perc alatt eltűnik. Színre mahagóni, aztán a fényben egészen szép világosnarancs, sűrű, szépen zavaros. Illatra széna, és több gyümölcs is beugrik, ahogy telik az idő barackot, ananászt és szőlőt is felírtam. Ízre ugyanezeket hozza, a végén nagyon picit kellemetlen kesernye, de amúgy jó a kortyérzet, van test, jól csúszik, könnyed. Jó, de a magyar mezőben sem érzem kiugrónak. (Tényleg, lassan kéne egy magyar IPA toplista, nem?) Ennyit a sörről.

És egy picit a Skyland-jelenségről. Egyfajta bájos amatörizmussal találkoztam (hozzáteszem, nem gondolom például, hogy én profi blogger, kóstoló, vagy házi főző lennék, sőt, három év után is még csak ismerkedek ezekkel), ami egyrészről támogatni való, másrészről ha ezzel piacra kerül az ember, akkor nem üti meg a mércét.

Nem akarok senkit bántani, de többször találkoztam már azzal, hogy a belterjes szakma (sörfőzők, bloggerek, kocsmárosok és az egész „mozgalomra” rátelepedők) olyan dolgokat néznek el (vagy észre sem vesznek), amik rendes piaci körülmények között megbocsájthatatlan hibák lennének. Hogy piacra dobjuk azt a palackos sört, ami a vásárlás után 3 héttel is még nyers. Hogy nem bírunk egy premiert megszervezni rendesen. Hogy a rendezvényt 3 óra késéssel kezdjük, majd arra hivatkozunk, hogy előző nap bebasztunk és most másnaposak vagyunk. Ilyenekkel egy normális piacon nem lehet megélni, mert a vevők elfordulnak, de Magyarországon sokszor gyermekbetegségnek fogjuk fel ezeket a dolgokat, kicsit megveregetjük a másik vállát, hogy „nem baj, majd a következő jobban sikerül”, aztán mindenki megy tovább és úgy csinál, mintha mi sem történt volna.

Ezért mondom most azt a Skyland-nek, hogy ez így kevés. És egyelőre úgy kevés, hogy még erre a kis piacra sem lehet vele betörni. Az IPA vállalható termék volt, a stout egy félresikerült kísérlet. Figyelni kell a termék minőségére (megvétel után rám írt a főző, hogy ha lehet még egy hetet legalább otthon pihentessem, mert még nyers – bocs, de ha nyers, akkor nem viszem ki a piacra…), figyelni kell a márkaépítésre (aranyosak a házi címkék és a névjegykártya, látom a rengeteg kézimunkát, ötletet, lelkesedést, de ettől még kaotikus, olvashatatlan, nem felismerhető a brand), figyelni kell a marketingre (nem kóstoltatok egy nyugdíjasoknak szóló magbörzén, mert nem ők a célcsoportom itthon). Nagyon kezdő betegségek, nagyon sok javítani való van. De láttam az őszinte lelkesedést, úgyhogy ez az egész nem lecseszés, inkább egy ébresztő – legalábbis szeretném annak szánni. Gondoljátok át, hogy mit szeretnétek elérni, csináljatok tervet, szerezzetek megfelelő embereket, segítséget, kérdezzetek, tanuljatok aztán valósítsátok meg! Jó sört főzni nem elég. És itt egyelőre még a jó sörhöz eléréséhez is van csiszolni való. Csüggedni nem szabad, újratervezni igen.

Kritika #65 // Csomag Litvániából

„Litvániából? Sörök? Jöhetnek!” – mondtam ezt másfél héttel ezelőtt és szerencsére jöttek is. Nem annyira kézműves a vonal, de nyitottak vagyunk a sörözésre az újra.

Volfas Engelman Bravoro

Volfas Engelman Bravoro

A Volfas Engelman Bravoro egy helyi klasszikus, korrekt ivósör, de egyértelműen tömegtermék. Vizes, fémes, kukoricás; a litván Miller. Színre nagyon világos, szénsavassága visszafogott. Egy vilniusi városnézés közben nyilván elmegy, de egy sörblogon nem sok keresnivalója van. Az üveg dombornyomott és szokatlanul hosszúkás, kifejezetten szép és, hogy még valami jót is mondjak, egy egész pintes. Nem fogok utálkozva rágondolni, de már a közepén a következő sört várom.

rinkuskiu baro tradicinis alus ratebeer

Rinkuskiu Baro Tradicinis Alus

A Rinkuškiai Baro Tradicinis Alus a Ratebeeren sincs igazán fent, egy litván sörblogon viszont találtam rá célzást (hála a Google fordítójának), hogy egy limitált kiadás jutott el hozzánk. Mindegy, ez a hagyományos ale már jobban bejön… Kicsit altbieres, édes, malátás. Lekerekített íz, semmi extra, de ezt – hiába nem kisüzemi sem a minőség, sem az élmény – simán innám máskor is.

Taruškų Kanapinis Alus Šviesus

Taruškų Kanapinis Alus Šviesus

A Taruškų Kanapinis Alus Šviesus már nem csak szimplán malátás, hanem kicsit savanykás is (mármint tejfölösen, krémesen, nem citrusosan). Az amarillo ugrana be, már ha „szakmázni” akarnék, de nem értek a szakmához, így gyorsan el is hessegetem a komlók fejtegetésének gondolatát… Ez a legsötétebb mind közül, de szénsavasságban követi az előző kettő vonalát (semennyire nem az). Mintha valami mártogatós szósz lenne a végére, hiába 5,1%-os, kicsit nehezedik a végére.

Most már csak arra lennék kíváncsi, milyen az „igazi” kézműves sör Litvániában… Hazai vonalról nem biztos, hogy vissza is tudnék küldeni hasonlóan izgalmas, de nem kisüzemi darabokat. A Ratebeeres keresések és képek alapján (az utolsó két sört nem abban a formában találtam meg, ahogy azok eljutottak hozzám) arra is gondolhatnék, hogy az ottani főzdék is elkezdtek rájátszani bizonyos globális tendenciákra (a nagyüzem másolja a kézművest), de amíg ez minőségbeli javulással jár, addig nincs nagy gond. Ki kell mennem előbb-utóbb Litvániába, hogy személyesen járjak utána ennek mindennek…

Kritika #64 // Skyland Sörfőzde Bumeráng

THEHOPSNOB szerzőtárs rakta le elém az asztalra a Skyland Sörfőzde stoutját, kóstolni együtt kóstoltuk, írni én írom meg, ő pedig magára vállalta a kép árnyalását egy későbbi poszt keretén belül a készítőről, illetve a másik megszerzett sörről, a Kaleidoszkóp ipáról.

Ideális felállás, hiszen a munka felét máris megspóroltam és csak innom kell. De amikor a kedvenc Facebookos sörös csoportunkban egyszavas választ kellett volna adnom a kőegyszerű „jó volt?” kérdésre, már korántsem volt ennyire magától értetődő minden…

Skyland Sörfőzde Bumeráng

Skyland Sörfőzde Bumeráng

Nyilván nem árulok el nagy titkot, ha azzal kezdem, hogy hatalmas habot ereszt (ez a képen is látszik… a kitöltés utáni 5 percben bármikor tudtam volna ilyet fotózni, tehát masszívan ez volt). Elsőre földes, de nem fanyar, visszafogottan száraz és finoman pörkölt. Karamellás, aztán unicumos, végül a „medvecukros” jelzőben állapodok meg magammal, miközben a többiek az asztalnál dobálják be a negrót, a jägermeistert és még ki tudja milyen kulcsszavakat. Medvecukros és kész.

Ahogy melegszik, borul a kiegyensúlyozottság, egyre földesebb, alkoholosabb, a száraza már nem visszafogott, miközben fanyar is kezd lenni. Előtérbe kerülnek az olyan fűszerek, mint a fahéj és ánizs. Az első pár korty alapján odaadtam volna neki a 10/7-et, de a közepére kezdek szenvedni. Arra tippelünk, hogy a BrewDog Dogmája lehetett az inspiráció – egy sötét, testes, fűszeres  sör (az ugye scotch ale, ez meg stout) -, de ez így túl sok…

Az irány jó, de még sokat kell dolgozni ezen a sörön. Kezdésnek például vissza kéne venni a fahéjból! Az utolsó korty a pohár alján már kifejezetten kávés (mármint nem a finom, frissen pörkölt, hanem zaccos és savanyú). THEHOPSNOB szerint ez a sör nem jó, én viszont kivételesen megengedőbb vagyok; azt mondom, hogy ez a sör még nem jó, de van esélye, hogy az legyen!

Így a végére eszembe jutott a válasz, amit adnom kellett volna a sört firtató kérdésre: az eleje meggyőző, a vége kiábrándító. Mindenesetre hamarosan jön a poszt ígért folytatása, ahol az is kiderül, hogy lehet, hogy nem csak a recepttel van baj…