Kritika #63 // Sierra Nevada Torpedo Extra IPA & Porter

Szerencsés helyzetben vagyunk, mert csak benyúlunk a hűtőbe és máris az amerikai kézműves-söripar zászlóshajói kerülnek a kezünkbe, onnan meg már nincs megállás…

A Sierra Nevada Porter szétpörkölt, de közben nagyon laza, könnyen csúszik. Szép habot ereszt, a sötétbarna folyadék átenged némi fényt, már ha lámpa elé tartjuk a poharat és nem a szánk elé. Kicsit nem figyelünk oda és máris elfogyott a fele… A pörkölt íz elnyom mindent, mégis eretnekség lenne azt mondani, hogy nincs jól kiegyensúlyozva! Ízlik, adja, de egy kicsit vizes ahhoz, hogy túl sok érzelmet váltson ki belőlem.

Sierra Nevada Torpedo Extra IPA & Porter

Sierra Nevada Porter & Torpedo Extra IPA

A Torpedo Extra IPA keserűsége nem túr szét egyből, ragadós, csúszós, visszafogottan édes az elején. Illatra ellenben nagyon is édes, sőt multivitaminos, színre is kifejezetten narancssárgállik. A habra itt sem lehet panasz, nem tűnik el egyből, de nem is képez áthatolhatatlan pajzsot a pohár és a száj közé. Rendesen fogy ez is, ahogy melegszik, nem csak egyre fenyősebb, de az elejével ellentétben a végére már kifejezetten száraznak is tűnik. Az utolsó korty után – nagyon szépen el van ez rejtve – azt is érezni, hogy nem kispályás, már ami az ABV-t illeti.

A Sierra Nevada titka talán a könnyen ihatóság… 7,2%-os alkoholtartalmú a dupla ipa és 5,6%-os a porter is, de megállíthatatlanul dőlnek lefele. Egy estét megcsinálnak, de egy bulihoz nekem ennyi már kevés. Talán ez a nagyság átka, a túl sok kompromisszum… Jó dolgomban húzom a számat, tudom, de mégsem érzem a kattanást.

Ajánlanám másoknak? Simán. Fogom még inni? Naná! Kedvenceim lesznek? Nem.

Kritika #62 // O.K. Brewery Warrior

Szar dolgunk van, gyakorlatilag hetente nyílik sörfőzde, pub, vagy hipszterkocsma, ahová kénytelenek vagyunk elnézni. Ez már nem szórakozás, ez már munka. Nem is mindig sikerül időre leadni az anyagot, ez a kritika is egy hete lett volna friss. Ebből a néha kaotikus hazai helyzetből emelkedett ki egy múlt heti rendezvény. Nem a felhajtás miatt, mert az nem volt, hanem a bemutatkozó sörfőző személye miatt. Akkor is, ha igazából nem most debütált, de teljesen saját mégiscsak most állt ki a nagyközönség elé.

Kelemen Ottó tavaly szemtelenül fiatalon megnyerte a házi sörfőzők versenyét. Azóta megcsinálta például a Horizont Japán Búzáját (ez van akinek bejött, van akinek nem). Most elindította az O.K. Brewery-t, és rögtön a tavaly nagydíjas sörével, a Warrior nevű wee heavy-vel, azaz masszív skót ale-el támadt. A premieren nem tudtunk ott lenni, de Ottó volt olyan kedves és megvesztegetett két üveggel.

O.K. Brewery Warrior

O.K. Brewery Warrior

Magával a stílussal nem sokat találkoztam eddig, a Belhaven Wee Heavy-jéről kellemes távoli emlékeim vannak. Kinyitom, kitöltöm, és igen, ez az én új téli söröm (tudom, már mindenki a tavaszt várja, én meg bírom az édes, súlyos cuccokat amiket hidegben lehet igazán jól inni)! Majdnem feketébe (sőt, lilába!) hajló vörös, szinte átláthatatlan, a centi vastag habja hamar elillan. Édes illat, finom füstösség, kakaópor, karamell, szilvalé. Ízben is hoz mindent, testes, az alkohol nem lóg ki, kellően vastag az egész, szinte lekvárosan tapad a számban. Érdekes, hogy tuti komplex maláta alap van mögötte, de nem nagyon éreztem a kifejezett malátaízt a sok más mellett. A füstösség engem nem zavar a tűzrakásnál is mindig én szoktam gyújtogatni. Talán tényleg az egyensúlyon még lehet picit dolgozni, az édes, a füst és a komló finomhangolásával, de engem már most is megvett, amíg télen hozzájutok nem fogom elkerülni, desszertnek is király lesz.

Ami mellett viszont nem tudok elmenni (hiába, minket ingyen sörrel bármikor meg lehet venni, de azért még elmondjuk a véleményünket) az a sörfőzde logója. Ez a béna a pecsét… pedig sok potenciál van a névben (mondjuk akár KO is lehetett volna…), de ilyen logót még én is rajzolok painttel, pedig én tényleg ügyetlen vagyok. Ez is egy olyan dolog, amiben a hazai piacnak fejlődnie kell. Ezt leszámítva több mint ígéretes debütálás, várjuk a többit, állandó jó minőségben!

Kritika 61# // Bäder Nordstar

Nem vagyok a hoplagerek nagy barátja, úgy vagyok vele, hogy a gyümölcsös-gyantás-komlós cuccok az ale-eknek jobban állnak, a lager az legyen lager a maga keserűségével, letisztultságával – ezzel persze ellentmondok mindannak ami maga a craft beer, hiszen miért ne lehetne kísérletezni a hagyományos fajtákkal… Ebben nőttem fel, na. (A lagerben meg csináljon valaki végre konkurenciát a nagyipari cuccoknak. Ez eddig nem nagyon sikerült, az Ogre-től nem igazán csinálta össze magát ilyedtében a Dreher, vagy a Soproni.) Az első igazi hoplager, a Keserű Méz viszont jól hasított, gyakorlatilag egyedül taposta ki az utat a kézműves sörök előtt a hagyományos kocsmákban és bárokban.

A Bäder Sörfőzde Nordstarja ugyanebben a kategóriában indul és szerintem simán odafér a top1-re, azaz, ha akarom, van olyan jó mint a Keserű Méz. Amíg a marketingen, szervezésen nem javítanak a főzők, addig viszont nem fogja letúrni a piacot, csak egy lesz a sok sör közül, amit félévente 3 hétig lehet kapni az Élesztőben.

Itt, az Élesztőben került sor a premierre is, a nemrég megcsinált új belsőtérben, viszonylag távol az átható húgyszagú fenti mosdótól (szerk.: Élesztő bazz, ez amúgy komoly, hogy mindig van valami orbitális hülyeség, amivel a vevőket próbálod elriasztani? Frankón, a fenti wc olyan mint a legutolsó falusi kocsma hátsó vizeldéje… botrány). Elsőnek érkeztem a meghirdetett eseményre, majd még kb. 40 percig egyedül élveztem a szervezők társaságát. Akik amúgy szuperkedvesek, informatívak voltak, stb., csak érdeklődőket nem tudtak odacsalni. Olyan teríték volt felrakva kézműves grissinivel és kóstolni való Nordstarokkal, hogy csak na, de sokáig csak én élveztem, és amikor másfél órával később eljöttem, akkor is csak pár ember ült az asztalnál. Pedig hely az volt…

bekészítés Bader módra

bekészítés Bader módra

…és akkor végre beszélhettünk a sörről: 5%-os hoplager, azaz jól megkomlózott, szűretlen „ivósör”. Narancsos-arany szín, szép fehér hab, ami viszonylag hamar lemegy. Illatra frissen vágott fű, széna, virágok, Ízre finom kesernye, füves-zöld íz, méz és frissítő lecsengés, ami sokáig kitart. Teljesen fasza, friss, harapható, jó sör, azoknak is, akik csak 2015-ben is még csak ismerkednek a „hagyományostól eltérő” sörökkel, és egy minőségi ivócucc a gyakorlottabbaknak. Nem ez lesz a különlegesség amit észre fogok venni a táblán, de ha bárhová bekerülne a nagyipar alternatívájaként, vagy a Keserű Méz helyett, akkor simán, sőt boldogan kérném.

bader
A termék tehát tök rendben van. Amin a Bädernek javítani kell az az, hogyan játssza be magát az átlagfogyasztó agyába. Az alapok megvannak: a Bader búzája és a szintén náluk, a Kecskeméti Sörmesterek által főzött Vörösbegy és Kolibri sok helyen elérhető, így biztos csapra/hűtőbe fog kerülni a Nordstar is ezeken a helyeken. Baromi igényes a vizuál, tetszett, hogy a Facebook esemény igényesen volt megcsinálva, nem csak úgy odabaszva egy kép, a rendezvényre készült szórólapok szépek, a sör címkéje pedig annyira menő (sőt, hipszter!), hogy pólóra nyomva is hordanám (vagy pl. ha felszitáznák kézműves jelleggel a bevásárló vászontáskámra, akkor csak avval mennék le a biopiacra)… A bemutató viszont közönség szempontjából bukó volt, ha ilyen szervezéssel próbálják meghódítani a piacot, akkor nem sok jót jósolok a sörnek, mert jellegéből fakadóan nem emelkedik ki a tömegből. A sales-en kell még javítani, kapcsolatokat építeni. Ezzel a sörrel nyomulni kell, és berakni minél több helyre.

Ha nem is jár be olyan utat mint a Keserű Méz, remélem, hogy sok helyen fogunk vele találkozni, megérdemli, jó alap sör.

Tetkónak is elmenne

Tetkónak is elmenne

Kritika #60 // Csupor Ballpoint

Közel két hét késéssel, de csak sikerül beszámolni a Csupor legújabb főzetéről. Őszintén megmondom, maga az aktuális sör nem lett nagy durranás, de az egész koncepció megérdemli, hogy foglalkozzunk vele.

A történet lényege, hogy mostantól a Csupor kb. havonta (de legalábbis gyakran) jön ki egy új sörrel, ami a magyar találmányok előtt fog tisztelegni. Mondjuk király lenne, ha ehhez mind lehetne hagyományos magyar sörtípust párosítani, de hát a „világos” országában élünk, úgyhogy az inspiráció ezúttal máshonnan jött. A Ballpoint-ot a Neked csak Dezsőben mutatták be.

A mindennapok egykoron egyik legfontosabb használati tárgyához, a golyóstollhoz Rick Goosens a Csuportól egy mindennapi ivásra alkalmas mild-ot – sötétarany-világosbarna színű, ízletes, frissítő, nagy mennyiségben fogyasztható, alacsony alkoholtartalmú, erős malátaízű angol ale, amiben a komlónak szinte nyoma sincs – gondolt ki ötféle malátával és háromféle komlóval (Hersbrücker, Challenger és Styrian Goldings). A főzőmester most is Csupor Marci volt.

Világos réz színű sört kapunk csapról, átlátszatlanul zavaros, a fehér hab gyorsan tűnik a tetején. Maláta illat csap meg. Előző nap otthon főztünk sört, ugyanez az édeskés illat lengte be a konyhát. Ízben is ezt hozza, csak az édesség nélkül. Mintha egyenesen a malátás zsákba harapnék bele. Ugyanakkor egyáltalán nem érzek komplexitást, rétegeket, vagy mittoménmit, pedig ugye ötféle maláta van benne. A végén enyhe fanyarság, nekem nem zavaró, de állítólag a stílus nem kívánja, sőt talán a szénsav is sok egy picit.

Ettől függetlenül elvagyunk vele, egy angol meccs és egy ropogós fish and chips mellé el tudom képzelni, kizárólag csapon, de nem fogom keresni. Üvegben is kapható, senkit nem beszélnék le róla, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy üvegben jobb lenne a sör, pedig a dizájn nem rossz hozzá.

Csupor Ballpoint

Csupor Ballpoint

A kezdeményezés jó, az első megmozdulás még erősen döcög. Várjuk a többit, Csupor Marci izgalmas söröket ígért még a sorozatban.

Kritika #59 // De Molen Bitch Black Saison

Annyira hívogató volt a 0,75 literes palackja, hogy lehetetlen volt ellenálni a Bitch Black Saisonnek… A Brouwerij De Molen anno a Brood & Spelennel lopta be magát a szívünkbe, kb így örökre (100/100 pontos). Azóta volt már, hogy csalódtunk benne (hiába dicsérik sokan, a Vuur & Vlamnak például csak a füstje nagy), de mindig próbálkozunk más söreikkel is…

De Molen Bitch Black Saison

De Molen Bitch Black Saison

Szétdurva habbal indít, ami szinte végig megmarad. Meg nem mondanám, hogy saison, inkább egy vizesebb stout érzetét kelti… Kicsit savanykás, kicsit kesernyés, közepesen pörkölt. Visszafogottan indít, nem rúgja be az ajtót, a 9,5% jól elbújik (csak illatra érezni, hogy alkoholos, de akkor sem mondanám meg, hogy ennyire), a kortyérzet vége dohányosan száraz. Ízre kissé nugátos kezd lenni, de a közepénél sem érezni benne rétegeket. Kellemes, de a nagy üveg és a fadugó egy izgalmasabb sör képét mutatta, mint amilyen valójában… Rosszat butaság lenne róla mondani, írni pedig egyenesen hülyeség, de nehezen tudom elképzelni, hogy ez lenne bárkinek a nagybetűs KEDVENC. A végére haloványan, de beúszik egy kis keserűcsoki és elkezd belgás-saisonös jegyeket mutatni.

Lebeszélni senkit nem fogok róla, de ha egy ismeretlen kifejezetten ezt a sört ajánlja, miközben egy polc előtt topogtok tanácstalanul, az nem én leszek.

Kritika #58 // Belching Beaver Peanut Butter Milk Stout

A fűszeres Milleren túl is kaptam szerencsére érdekes darabokat Amerikából, így a Böfögős Hód főzde Mogyoróvajas Milk Stoutjával tudom folytatni a tengerentúli sorozatot…

Amekkora habot ereszt, olyan gyorsan össze is esik. Nugát illatú, mogyorós ízű elsőre – sajnos nem mogyoróvajas a nevével ellentétben -, ahogy melegszik úgy jön ízében is a nugát… A végén egy kis pörköltség és diszkrét keserűség egyensúlyozza remekül ki ezt az 5,3%-os stoutot. Folyós, édes, nem nehéz, könnyen csúszik!

Belching Beaver Peanut Butter Milk Stout

Belching Beaver Peanut Butter Milk Stout

Kicsit poénra van véve, lásd a címke szövegét itt lentebb, de nem nevetséges.

We made this beer for fun, and it has become a local favorite. So we thought, may as well bottle some. This beer says, even hard working Beavers can play around once in a while. We hope you love it too. If you do, let us know on Facebook, if you don’t, call Troy directly and tell him. His head is getting just a little too big around the brew pad anyway.

Fasza kis sör, vanília fagylalttal ajánlják, de nekem valami sós (mondjuk egy jó Csipet – „a perecek Cadillac-je”) jobban menne hozzá, mert pörköltség ide, keserűség oda, azért eléggé édes. ‘MERICA, FUCK YEAH!

 

Kritika #57 // Stiegl Pils, Goldbräu, Paracelsus Zwickl, Weisse Naturtrüb & Pale Ale

Az egész éves hajtás után a karácsonyi időszak, ha másra nem is jó, legalább remek alkalmat ad arra, hogy olyan dolgokra koncentráljunk rá, amire az év során nem jutott annyi idő, mint amennyit szerettünk volna. Gondolhatnék az emberi kapcsolatok ápolására, vagy épp a pihenésre, ha már közhelyeket puffogtatok, de én a sörre gondoltam.

Stiegl Pils, Goldbräu, Paracelsus Zwickl, Weisse Naturtrüb & Pale Ale

Stiegl Pils, Goldbräu, Paracelsus Zwickl, Weisse Naturtrüb & Pale Ale

Így sikerült kibontani például a  szeptember óta a hűtőben pihentetett Stiegl sorozatot… A salzburgi főzde büszke rá, hogy egy kis helyi vállalkozásból az elmúlt 25 évben „ausztria legnagyobb és legsikeresebb magántulajdonban lévő főzdéje” lett. Külalakban is próbálják őrizni a tradíciót, de persze minket elsősorban a belső tartalom érdekel!

Stiegl Pils & Goldbräu

Stiegl Pils & Goldbräu

Kezdésnek a Stiegl Pils szőke, áttetsző megjelenésű és egy olyan laza szerkezetű habot ereszt, ami viszonylag sokáig marad. Vizes és könnyen iható, de kifejezetten jólesik. Markáns íze van, már amennyire markáns íze lehet egy ilyen nagyüzemi pilseninek… Nem édes (mintha sós lenne), kicsit száraz és meglepően keserű; nyilván nem túr szét, de tény, hogy ez utóbbi tulajdonsága erősen jelen van.

A Goldbräu nevéhez hűen aranyló, a hab viszont hamar eltűnik róla. Lágyabb, édesebb, malátásabb, egyben jellegtelenebb is, mint az előző. Összességében nem rossz lager, de a pilsenivel ellentétben ezt nem innám rendszeresen.

Stiegl Weisse Naturtrüb & Paracelsus Zwickl

Stiegl Weisse Naturtrüb & Paracelsus Zwickl

A Stiegl Paracelsus Zwickl kőkeményen felült a retro-vonatra. Szűretlen lager (élesztősen palackozva), egy igazi helyi klasszikus… Nagyságrendekkel jobb, mint az előző Goldbräu. Opálos, zavaros, miközben ügyesen egyensúlyozik a fanyar és a keserű között. Kicsit savanykás, az alján pedig élesztős; izgalmas sokadszori kóstolásra is, de nem az a sör, ami a társaság minden tagját megnyeri egyből… Ha valakinek megjött a kedve hozzá, akkor a Kontár Komlókutató korábban már részletesebben is foglalkozott ezzel a sörrel.

A Weisse Naturtrüb telt, kerek, barackos, összességében korrekt búza. (Kíváncsi vagyok, hogy a Paulanert vajon legyőzné -e egy összekóstolásnál…) Szűretlen – színre még pár árnyalattal sötétebb az előző Paracelsusnál is – nem igazán lehet átlátni a folyadékon, az aljára ennek is szép élesztőréteg ül ki. Nem életem sörélménye, de bátran innám máskor is! Ha már egy bekezdéssel fentebb a retro került szóba, akkor itt már meg sem álltak az oldschool-ig. Szép.

Stiegl Pale Ale

Stiegl Pale Ale

A végére maradt az egyetlen 0,33l-es üvegű söre az estének, a Stiegl Pale Ale. Hiába értem én, hogy ez a nagyüzemi sör válasza a kézműves sörkultúra kihívására (a Mese Habbal bővebben már foglalkozott a Stiegl és a kézművesség ellentmondásával), ettől függetlenül a sorozat legjobb darabja… Úgy külcsínben (elegáns címke, a nyaki címke alufóliás, az üveg nyomva van), mint belbecsben. Lelkesedni nem fogok érte, de több, mint rendben van. Borostyános színű, lekerekített ízű, enyhén édes, ale-es, finoman keserű, frissít, telt. Ár-érték arányban is teljesen rendben van; nem bánnám, ha itthon is lenne egy ilyen bárhol elérhető középutas megoldás a nagyüzemi sörök és a kisüzemi darabok keresztmetszetében.

Hiába. A sógor kertje mindig zöldebb. Persze csak a Stiegl miatt senki ne rohanjon egyből Ausztriába! Viszont, ha amúgyis mennétek oda, pár üveggel hozzatok a kedvenc sörbloggereteknek is… (És nekem is.)

Kritika #56 // Megmászni a Tátra csúcsait

Nemrég egy kedves meghívásnak tettünk eleget: a Pirítós Pubba voltunk hivatalosak a Kaltenecker sörfőzde jóvoltából. A blog mindkét szerzőjével képviseltettük magunkat, így alább a saját és THEBLACKHEARTKING szerzőtárs közös jegyzeteit lehet olvasni.

A Kaltenecker, vagy ahogy sokan ismerik a „rozsnyói sörfőzde” ’97-óta készít hagyományos és modern felfogású söröket a Felvidéken. Széles a repertoár, egyszerre készítenek a piac igényeinek megfelelő modern, felsőerjesztésű söröket, ugyanakkor törekvés az is, hogy felkutatva a régi, regionális recepteket visszahozzon valamit a már-már elfeledett, monarchia korabeli, vagy még régebbi hagyományos fajtákból.

Nem először ittunk Kaltenecker söröket, a Pirítósban is jártunk már többször, de most először kóstolunk együtt Szabó Péterrel, a pub cégvezetőjével, és Podjanek Györggyel, a Kaltenecker értékesítési vezetőjével. Ennek köszönhetően elég sok insight-ot kaptunk a sörökről, a főzdéről, az egész koncepcióról, ami a brand mögött van. Négy sörön mentünk végig, ebből kettő kifejezett újdonság, egy szezonális és egy korábbi kollaborációs sört ittunk.

Ginger Symphony

Ginger Symphony

A Ginger Symphony-val kezdtünk, és rögtön úgy éreztem, hogy ennél jobb kezdés nincs is és ezt aztán nehéz is lesz felülmúlni. Nem mondom, hogy tévedtem, de kicsit előreszaladva elmondhatom, hogy ez volt számomra a legemlékezetesebb. Ginger lagerről beszélünk, azaz egy hagyományos alsóerjesztésű sör, amibe rengeteg friss gyömbért reszeltek és a viszonylag ritka Bavaria Mandarina komlóval komlózták. Szalmasárga, kissé zavaros a külseje. Gyömbéres, száraz Canada Dry-os illat, és a komlótól narancs és mandarin illat mászik bele az orrunkba. (Nagyon adja, házifőzőként fel is írtam rögtön a komlót, egyszer valamit tuti elkövetünk mi is vele.) Könnyű test, finoman citromos héjkesernye, majd gyömbéres íz, pici csípősség, ami sokáig kitart, a végén egy kis lágeres élesztősség és keserűség. Nagyon jól iható, üdítő cucc, innánk mindennap üdítő helyett. Azért is írtam, hogy ez volt a legemlékezetesebb, mert nincs itthon hasonló sör itthon (a Medvetánccal tavasz óta nem találkoztunk, a többi gyömbéres pedig ale és kevésbé dominál a frissítő jelleg). Abszolút rendben van, abszolút újdonság, maximális pluszpont a minőségi csomagolásért is (ebben kiemelkedő itthon a Kaltenecker, én nagyon bírom az egységes, felismerhető megjelenést.)

Kaltenecker / Zahre Beer Primavera IPA

Kaltenecker / Zahre Beer Primavera IPA

Rögtön ezután egy könnyű IPA-val folytatjuk: a Primavera egy jól iható single hop IPA. Az Amarillo-val komlózott sört az olasz Zahre Beerrel közösen készítik. Írtunk már róla bővebben korábban, másodszorra sem változott a véleményünk, friss, fanyar IPA, a stílussal ismerkedőknek jó támpont, de nem különösen kiemelkedő darab. (Mondjuk, bárcsak ez a minőség lenne a sztenderd a hazai szcénában…)

C360_2014-12-04-17-49-49-595

Tokaj IPA

Különlegességgel folytatjuk, jön a Tokaj IPA. Talán a tokaji brand ismertségét és érdekességét kihasználva lehetne valami jellemzően magyaros sört összehozni, egyelőre azonban nem érzem azt jól behatárolható karaktert, ami miatt mindenképpen kellene ezzel próbálkozni (legyen szó hordóban érlelésről, vagy akár aszús ászokolásról, mint ez esetben). A sör a Macik Winerynek köszönheti létét, a szlovák borászat szeretett volna új piacon bemutatkozni és a Kalteneckerben találta meg a társat ehhez. Tulajdonképpen egy teljesen jó IPA, a sör-bor párosítás nem mindig érezhető tökéletesen. Illatra rögtön kiugrik a fehérbor, egy kis mazsola, ha nem is nyomja le a virágos komlót, de egy szinten van vele. Világos arany szín, gyorsan tűnő hab. Most jön a lényeg: a kortyban rögtön jön egy frissítően savanykás, fehérboros íz, ami szép fokozatosan megy át komlós keserűbe. Nem tolakodó, frissítően fanyar. Aki csak inna egy jó sört, annak teljesen jó választás, aki fejtegetni szeretne, az mélázhat a rétegek között. IPA-nak jó, a tokajis vonal teljesen nem győzött meg: jelen van, de nem annyira jellegzetes, hogy egyértelműen kiemelje a többi közül. Izgalmas kísérlet a műfajjal, tessék kísérletezni vele és megmondani, Ti mit gondoltok, mert lehet, hogy mi nem tudtunk eléggé a komplexitását felfejteni! Muszáj mindenképpen elmondani, hogy ilyen prémium külsővel még nem találkoztunk, a címke tökéletesen hozza a boros analógiát, minőség, exkluzivitás, kiválasztottság érzet.

Christmas IPA

Christmas IPA

Végül karácsonyi sörrel zártunk. A Christmas IPA nem gejl, nem cukros, nem belga típusú karácsonyi sör, a Brewdog egyszerűen frissítő karácsonyi IPA-jához képest mégis inkább ezekhez áll közelebb. Sűrű, vörösréz színű IPA, az eddig kóstoltaknál vastagabb testtel, kekszes-malátás édességgel. Lomhán szénsavas, kicsit brit IPA-s jelleget kapunk. Jól iható, kellemesen zsibbaszt, abszolút jó lehet a fa mellett elüldögéléshez. Szerintem ez a legjobban összerakott sör az este kóstolásai közül, a legmaradandóbb azonban mégis a különlegesebb Ginger Symphony volt.

Több mint egy órát voltunk a Pirítósban, beszélgettünk még ízlésekről, pofonokról, árképzésről és sörritkaságokról. Baromi jól éreztük magunkat, megyünk még, várjuk a további szezonális újdonságokat. Bár a Tátra csúcsaira végül nem sikerült egyértelműen felmászni, látótávolságon belül van a cél. Továbbra is hibátlan minőséget várhatunk a Kalteneckertől, én még egy igazán nagy dobást néznék meg, valami mindent elsöprő sört.

Kritika #55 // RothBeer Bakancslista 1-5.

A Bakancslistáért azóta lelkesedünk, hogy a RothBeer bejelentette, és nem csak vadul kóstoljuk a darabokat, de itt a blogon is rendszeresen foglalkoztunk a sorozattal.

Két hete a sorozat eddigi darabjait az Élesztőben lehetett összekóstolni (beszámolni beszámoltunk róla, csak sajnos nem tudtunk ott lenni) személyesen Róth Zoltán sörfőzővel, így ideje volt, hogy mi magunk is megejtsük a már régóta esedékes „hivatalos” tesztünket is…

Roth Beer Bakancslista 1-5.

RothBeer Bakancslista Sorachi Ace, Pacific Gem, Simcoe, Amarillo & Citra

Bakancslista Sorachi Ace: továbbra sem szeretjük ezt a komlót, alapvetően nem is lenne szabad használni a single hop ipákban, de a szabályok ugye arra valók, hogy felrúgja őket az ember… Az első kóstoláshoz képest az idő jót tett neki, belesimul a gyógynövényes íz a sörbe, egyenesen márványsajtos!

Bakancslista Pacific Gem: nem karakteres, de jól kiegyensúlyozott, a végén fenyős. A leggyengébb láncszem, és nem azért, mert rossz, egyszerűen csak jellegtelen a többihez képest.

Bakancslista Simcoe: grapefruitos illat, bodzás íz, talán a leggyantásabb. Frissítő összhatás, nagyon egyben van, a beúszó keserű markáns, de mégis nagyon elegáns.

Bakancslista Amarillo: krémes, tejfölös illatú, kicsit savas. Opálos megjelenésű, ez a legsűrűbb mind közül. Nagyon enyhe a keserű a végén, egy igazi lazulós ipa!

Bakancslista Citra: édes, talán a legédesebb. A legerősebb ízben és a legjobb az 5 közül! Nem nehezedik, de közben karakteres, könnyen iható, miközben tiszteletet parancsol. Egy igazán jól eltalált single hop ipa, ezt talán állandó jelleggel is kéne főzni (mondjuk a többit is lehetne, de, ha csak egyet választhatnánk, akkor ez lenne az).

RothBeer Bakancslista Sorachi Ace, Pacific Gem, Simcoe, Amarillo & Citra

RothBeer Bakancslista Sorachi Ace, Pacific Gem, Simcoe, Amarillo & Citra

A sorozat hatodik tagja a héten jött ki és alig várjuk, hogy posztolhassuk, illetve kóstolhassuk a következő ötöst!

Kritika #54 // Sörvacsora a Budai Gesztenyésben

Rendhagyó kritika következik, mert nem (csak) sörökről írok ezúttal, hanem egy komplett sörvacsoráról. Csütörtökön lett nekem szegezve a kérdés, hogy mit csinálok pénteken… Hogy rövidre zárjam a történet elejét: sörvacsorára mentem végül a Budai Gesztenyés Étterembe.

Bemelegítésként Utassy Rolanddal, a Legenda sörfőzőjével beszélgettem. Aki követi a blogot, az tudhatja, hogy a főzde sörei iránt vegyesek az érzéseink; van amit agyondicsértünk és van, amit lehúztunk. (Előbbire példa a Samurai, utóbbira a Pony – így külön öröm volt, hogy mindkettőt újrakóstolhattam az este folyamán). Persze nem kerülgettük ezt a témát – ami akár kényesnek is tűnhetne -, de Roland nagyon kedvesen és készségesen reflektált mindenre. Tiszteletreméltó, hogy a legkevésbé sem éreztem sértődöttnek, sőt, jogosnak is tartotta némelyik kritikát. Természetesen nem erről szólt az este, hanem az étel-italpárosításokról, de egy igazán nyitott és lelkes sörfőzőt ismerhettem meg személyesen is…

Legenda Kelet India Társaság IPA vs. Gorgonzola puding hagymacsírával diós kenyérrel

Legenda Kelet Indiai Társaság IPA vs. Gorgonzola puding hagymacsírával és diós kenyérrel

Előzetesen kicsit tartottam a vacsorától (már amennyire tarthat egy ilyentől az ember), mert – míg a részletes menüt több forrásból is le tudtam csekkolni – semmilyen infot nem találtam a sörökre vonatkozóan. Mivel a helyszín gyakran ad borvacsorákat, élt bennem a gyanú, hogy az egyik már korábban bevált boros menüt húzzák rá erre a témára… Szerencsére nem ez volt a helyzet, Parcsetich Ernő séf (bár saját bevallása szerint is laikus a kézműves sörökkel kapcsolatban) igyekezett utánamenni a történetnek. Nyilván én sem ételkritikusi minőségemben voltam jelen, a Legenda söröket meg jól ismerjük, így megpróbáltam főleg az összhangra koncentrálni.

Ami egyből feltűnt, hogy a Kelet Indiai Társaság IPA újra sötétebb. A megjelenésekor ilyen volt, aztán halványult és az íze is vesztett a karakterességéből, most viszont (Roland is megerősített ebben) újra „teljes fényében pompázik”. Visszafogott, édeskés, nem tolakodó, brit típusú IPA. A gorgonzola puding előételnek remek, csak a párosítást nem értettem annyira, de szerencsére a hagymacsíra markánssága menti a menthetőt és jól rájátszik a komlós keserűségre.

Legenda James is Brown Ale vs. Hideg libamáj sós karamell mártással

Legenda James’ Brown Ale vs. Hideg libamáj sóskaramell mártással

Exkuzálom magam az asztalnál a folyamatos telefonos fotózásért, normál esetben azért nem így ülök le egy vacsorához… A hely részéről fel is ajánlják, hogy a rendelkezésünkre tudnak bocsátani profi képanyagot is az ételekről, de inkább hárítok. Ellentétes lenne a blog alapelvével (már nem a minőségi fotók), hiszen igyekszünk mindig saját anyagot lőni, profi gép meg nincs mindig kéznél, illetve többen is vagyunk szerzők, szóval marad ez a megoldás (amit a legkevésbé sem bánok amúgy).

James Brown Alet akkor ittam utoljára, amikor megjelent. Anno nem hagyott mély nyomokat, igaz, sebeket sem ejtett. Színre átlátszó, illatra mosogatóleves (el sem hiszem, hogy ezt leírom ennél az asztalnál, de ez van)… Szerencsére ízre már nincsenek problémák, vizes, könnyű, száraz, visszafogottan édes és jól iható. Ez utóbbi tulajdonság a nem is titkolt célja ennek a barnasörnek. A libamáj és főleg a sós karamell (fantasztikus így együtt) kihozza a pörköltséget is belőle, de egy markánsabb ízvilágú sör talán jobban állt volna ennek a párosításnak. Értem én, hogy egy második fogásnál nem lehet elsütni mondjuk az Olaszházi Bitument, így viszont a sör alárendelt szerepbe kényszerült.

Kacsaburger citromos sör velutéval

Legenda Snakebite Imperial IPA vs. Kacsaburger citromos sörveloutéval

Már csak blogon elég jól dokumentált hamburgermániám miatt is nagyon vártam a kacsaburgert, az ipákat meg ugye ki nem szereti, főleg, ha duplák?! A Snakebite egy hétszer komlózott Imperial IPA (egyszer keserűkomlózás, a főzés utolsó 20 percében különböző időközönként ötször, majd a forrás után még egyszer), illatra alkoholos és kissé fémes. Előbbi az ízében is benne van (mégiscsak 8,2%-os), utóbbi szerencsére már sehol; úgy hat frissítően, hogy közben masszívan keserű. A kacsából nyilván nem lehet marhaburger-jellegű szaftos húspogácsát csinálni, de ennek a tudatában is száraznak éreztem (már a húst… nem a bucit). Persze ettől még finom volt, nem is kicsit, de ennél a párosításnál éreztem azt, hogy van egy teljesen jó étel egy teljesen jó sörrel és nem adnak egymáshoz semmit, hogy nem egyesítik az erejüket egy felsőbb jó érdekében! Szó nem érheti persze a ház elejét, de ha már egy tematikus sörvacsorán vagyunk, akkor ez mégiscsak kihagyott ziccer.

Ezen a ponton döbbentem rá, hogy a legkézenfekvőbb párosítás kimaradt a menüből: a csípős-fűszeres ízvilág a szétkomlós-édes ipa ellenében… Ezt szóba is hoztam, így legalább kiderült, hogy Roland is legalább akkora kaszpaicin-rajongó, mint én… (Ami viszont nem derült ki, az az, hogy akkor mégis miért maradt ki a csípős?) Felmerülhetne a kritika, hogy talán mégsem a sörökhöz lettek elkészítve a fogások, de ez a párosítás egyből rácáfolna erre: a citromos sörvelouté elkészítéséhez Snakebite is fel lett használva. A savanyú-keserű sörmártás izgalmas hozzáadott értékkel bírt, de azért nem vitte el a hátán a történetet.

Legenda Black Samurai Imperial Stout vs. Teriyakiban érlelt szűz szilvával és sült sós tejbegrízzel

Legenda Black Samurai Imperial Stout vs. Teriyakiban érlelt szűz szilvával és sült, sós tejbegrízzel

Jön a szűz és a Black Samurai. A legutóbbi Főzdefeszten az egyik kedvencem volt ez a whiskeymalátás imperial stout, de nem csak ezért voltam izgatott, hanem amiatt is, hogy azóta tovább finomítottak a recepten; a főzet ugyanaz, de 16°C helyett ezúttal 18-20°C között érlelődött 6 hónapon keresztül. Jövő évtől ráadásul jönnek majd különböző, limitált kiadások is ezen a vonalon! Izgalmas tervek és személy szerint nagyon várom, hogy mi sül ki belőlük.

Nem tudom, hogy milyen étellel párosítottam volna egy ilyen kaliberű sört, de hihetetlenül jól el lett találva ez a kettős. Az előző fogásnál hiányérzetem volt, ezúttal viszont van egy ételköltemény egy önmagában is lenyűgöző sörrel párosul; a szűzpecsenye, a sós tejbegríz és a szilva hármasa fantasztikusan illik a sör telt, füstös-whiskey-s ízvilágához!

Legenda Game Over Bourbon Ale vs. Füstös marha steak “bourbon” mártással szalonnás burgonyával

Legenda Game Over Bourbon Ale vs. Füstös marhasteak “bourbon” mártással szalonnás burgonyával

A társaság a helyi borvacsorák törzsvendégeiből jött össze, és bár nem sörösek, Roland 3 órán keresztül tud magyarázni az általános kézműves tendenciáktól kezdve az apróbb főzési fortélyokig mindenről. Egy igazi meet’n’greet, de nem válik unalmassá a dolog számunkra sem!

Eközben először kóstoljuk a Legenda most novemberben debütált sörét, a Game Over Bourbon Alet (annyira új, hogy nem hogy a Ratebeer-en, de a Legenda hivatalos oldalán sincs még fent). Ugyanúgy 12%-os, mint a Samurai, de kevésbé testes. Hordóérleltnek tűnik (pedig nem az), a hozzáadott tölgyfa chips és whiskey az oka ennek. Ale-es, komlós, édes, az alkoholosságát pedig nagyon jól ellensúlyozza a medium rare steak. A hús szinte olvad a számban, a bourbon mártás belesimul a sörbe, olyan az összhang, hogy ugyanazt a visszafogott füstösséget vélem felfedezni mindkettőben. Hirtelen dönteni sem tudok, hogy ez, vagy az előző párosítás az este csúcspontja. Mindegy is. Az igazi nyertes én vagyok.

Legenda Pony Session Ipa vs. Mangós-citrusos desszertfalatkák

Legenda Pony Session Ipa vs. Mangós-citrusos desszertfalatkák

A Legenda Ponyval az első találkozásunk nem volt problémamentes, de Roland biztosított minket afelől, hogy mostanra már kitapasztalták azt, hogy mennyi ideig is kell állnia a sörnek a kereskedelmi forgalomba kerüléshez. Masszív habot ereszt, kicsit opálos, kicsit halovány, illatra komlós-déligyümölcsös. Ez már egy jobban kiegyensúlyozott IPA képét mutatja, de még mindig nem egy BrewDog Dead Pony Club… A komlós keserű nagyon hamar, már a korty elején beúszik és sokáig is marad. Viszont a mangóval meglepően jól harmonizál, a citrusos öntet pedig a komlókeserűvel váltakozva sokkolja az ízlelőbimbóimat. Ha meglátom ezt a sört a hűtőben, még mindig nem fogok egyből felé nyúlni, az este lezárásának viszont tökéletes ez a páros is. Amennyire tartottam a menü első felében a sörvacsora létjogosultságától, a második fele épp annyira volt meggyőző!

A külföldi tendenciák is azt mutatják, hogy a nálunk fejlettebb kisüzemi sörkultúrával rendelkező országokban ez – mármint az étel-ital párosítás – a következő nagy őrület. Jó látni, hogy a belvárosi kis helyeken túl egy olyan magasabb presztízsű étterem is a magáénak érzi ezt a műfajt, mint a Budai Gesztenyés! Listaáron 16.900 forint ez a hat fogásos „Sörvacsora Exkluzív”; emiatt nyilván nem fog minden kézműves sör fanatikus egyből Budakeszire rohanni, viszont egy ilyen étteremben egy ilyen menüsornak, illetve a sörfőző egész estés rendelkezésre állásának meg is kell, hogy legyen az ára.